Orrod alá durrant – Még mindig jó móka a Mini Cooper S!

Vélhetően az volt a legjobb sorsa a Mininek, hogy a BMW kezébe került, egy biztos hátterű és jövőjű vállalat farvizén éldegél tovább a brit márkaikon. A BMW-nek sem jött rosszul, pláne úgy, hogy annyira azért komolyan veszik, hogy tisztességesen életben tartsák és főleg köztudatban. Cuki a Fiat 500 is, meg nagyon jól sikerült rajta visszahozni a klasszikus stílusát, de túlzottan látszik rajta, hogy ők itt akkor hátra is dőltek. Miközben a BMW folyamatosan frissíti a Minit annyira, amennyire épp szükséges, most is belógattak két olyan hátsó lámpát, amiktől elalélt a célközönség. És hogy ne szomorodjanak el rögtön, elérhetővé tette utólagos alkatrészként a frissítés előtti példányokhoz is. Hát nem jó arcok?
Dehogynem, csak közben a technikán is változtattak itt-ott, legfőképp az automata váltón. Nem vagyok biztos benne, hogy jó út duplakuplungosra cserélni egy olyan bolygóműves automata váltót, amit folyton azért dicsértünk, mert olyan, mint a hosszmotoros BMW-kben a ZF; bombabiztosan működik. Nyilván ennek oka van, ahogy annak is, hogy egyelőre csak a benzinesekben jelenik meg, beleértve a 192 lovas Cooper S-t is. A dízelekhez még nem tudták párosítani, és addig is lesz jó. Biztos vagyok benne, hogy a tipikus Mini vásárlóknak teljesen mindegy, hogyan működik az automata váltó az új autójukban, hisz az jön-megy, elindul, megáll és csak két pedál van benne, ám az apróságok, amik zavaróak és korábban nem voltak, itt már megjelennek. Ilyen a hosszan elnyújtott csúsztatás indulásnál, vagy a felhajtón való visszaváltásból eredő bénázások, amiket a Mini még mindig jobban kimozog, mint például a Hyundai váltója, de azért zavaró, pláne úgy, hogy előtte ilyeneket nem csinált az Aisin váltó. [BANNER type="1"]
Persze van ennek előnye is, a váltások gyorsabbak lettek, és a Cooper S-ben váltófülekkel is kapcsolgathatjuk a kormányról. Nem hittem el, hogy már nem durrog, Mátyás szomorúan jött haza a bemutatóról, mert a frissítéssel valami elveszett, az, amiért imádtuk a Cooper S-t. Igaza is volt, meg nem is, mert még mindig durrog, ám ahhoz, hogy előcsalogassam belőle, kellett a teszthét, mert már nem csinálja olyan gátlástalanul, mint előtte.

Korábban minden kérdés nélkül odadurrantott a közlekedők orra alá gázelvételkor.

Most nagyon kell figyelni azt a fordulatszám-tartományt, ahol sikerül rotyogtatni a kipufogót. Ez úgy 2500-3000 közötti fordulatnál jön, se alatta, se fölötte nem hajlandó, ám van egy olyan érzésem, hogy ez is el fog tűnni, ha megérkeznek a részecskeszűrős változatok, mert idő közben azt is kapott. Miét jó az, hogy durrog? Ez egyszerűen ilyen, a Mini bohókás, pikáns megjelenéséhez és viselkedéséhez ez hozzátartozik és kész, ez a stílusa. Meg az, hogy úgy mozogjon, mint egy gokart. Ezt mindig óvatosan kezeltem, mert azért egy Mini messze van a gokart-érzéstől, de valaki gondosan ültette el ezt a bogarat és ma már mindenkinek ez az első egy Minivel kapcsolatban. A valóság eközben elég ferde, még az első újra ezt rá lehetett mondani kis jóindulattal, erre már nehéz, mert maga az autó rettentő súlyosnak és nagynak érződik. Az övvonal, a műszerfal, a géptető elég magasan van, egészen mélyen ülünk, amire az előretolt és meredek szélvédő a vastag kereteivel csak még jobban rátesz a bunker érzetre.

Rá lehet érezni az ízére, de elsőre nagyon furcsa lesz, ám ezen a nyitható vászontető sokat segít.

Minit így, vagy sehogy, bár a nyár közepén tűző napsütés nem épp a legideálisabb kabrió idő, a reggeli és a késő délutáni autózások elképesztően jó élmények vele.
Egyetlen gombbal húzhatjuk le-fel az összes ablakot, de a tető nyitására ez is megtörténik. Apropó nyitás, a billenőkapcsoló a belső tükör fölé került, ami barátok között is messzebb van, mint egy karnyújtás, persze egy kis testmozgás nem árt. A tetőt pont a látómezőbe hajtogatja össze, így a belső tükör hasznát veszti, de ha már bejött az élet úgy, hogy egy új Minit hajthatunk, ki nézne már vissza, nem igaz? A tetőnek amúgy két állása van, ki lehet nyitni külön az első fél méterét, ami jónak tűnik, ám a meredek szélvédő ilyenkor pont úgy töri meg a menetszelet, hogy egyenesen az arcunkba csapódik, és ilyenkor nem segít a háló sem. Az csak teljesen nyitott tetőnél működik, akkor viszont rendkívül sokat javít a szélkomforton, szinte alig mozog bent a levegő 110-nél is. A futómű kemény, a feláras adaptív lengéscsillapítókkal még feszesebb lehet Sportban, érezhetően rázósabb lesz, ha átkapcsoljuk az új billenőkapcsolóval.

A karosszéria szinte egy centit sem dől kanyarban, elképesztően jól támaszt, a tempóról pedig a kétliteres motor gondoskodik.

Kompresszor csak az elsőben volt, az S már a második óta turbós.

Most 192 lóerőt teljesít, ami éppen elég ahhoz, hogy bármilyen helyzetben szemtelenül gyorsan meg tudjunk lógni a helyszínről. Jó a hangja is, de a kipufogót is fickósra hangolták, nem hangos, viszont haragosan dörmög. A külső még mindig cuki, kicsit bambák az új fényszórók, amik már teljesen LED-esek, és komplett kört alkot bennük a nappali menetfény. Én csípem ezt az utasteret is, bevállalós a halványszürke bőrkárpit, de kabrióban duplán jó, egyszer a látvány miatt, másrészt meg nem melegszik fel akkor sem, ha napon hagyjuk. Az anyagok nem rosszak, de feltűnően hanyagabb, mint egy BMW, sokkal többet nyekeregnek az ajtókárpitok és az A-oszlopok, amik nyitott tetőnél látványosan mocorognak is, de zárt tetőnél maga a tetőszerkezet is rendkívül zajos. Sokat csavarodik a karosszéria, ami szomorú, talán a 2-es kabrió sem volt ennyire lágy és az legalább hátul hajtott. Imádom a Mini stílusát, és úgy sem engedtem volna el, hogy mellette Swift Sport, meg Hyundai i30 N volt még a garázsban. Az árát látva, ami közel 14 millió forint, mégis azt mondanám, hogy ugyanezt inkább egy 220i kabrióba önteném, de itt minden az ízlés kérdése, egy Minivel garantáltan jobban megnéznek, már ha az a cél. A tűzijáték bámulására mondjuk mindkettő tökéletes lenne.