Éles kés – Mini Clubman JCW

Extrém megoldásokkal kísérleteznek folyamatosan a Mininél, a klasszikus Cooper vonalaival újjáélesztett háromajtós óta volt pár érdekes megmozdulás. A kétajtós kupé és roadster mellett a Clubman nevet is visszahozták és már elsőre is meglehetősen érdekes megoldással. Hozzáteszem, valamiért nekem még mindig az tetszik a legjobban, hiszen ugyanazon a vonalon gondolták tovább, mint eredetileg is, vagyis a háromajtós Minit hosszabbították meg. A kétfelé nyíló hátsó pajtaajtó csak az egyik érdekessége volt, a másik, hogy baloldalon egy, jobb oldalon két ajtaja volt, Mazda RX-8 stílusban. A második Clubmannel följebb akartak lépni, de közben megérkezett az ötajtós Cooper is, és a kínálat csúcsaként ott a Countryman is, ezzel egészen hasonló autókat sikerült összerakni. Nem mondom, hogy mindenki megtalálhatja a magának megfelelőt, de tény,

ha valaki beleragadt a Mini formavilágának szerelmébe, akkor van esélye tisztességes autót is venni, nem csak kétszemélyes háromajtóst.

A Clubman egy fokkal komolyabb autóként folytatta, négy teljesértékű oldalajtót kapott, de a stílus kedvéért megtartották a pajtaajtót, klasszikussal annyira snassz lenne. Ez a szexepilje, hátulról semmihez nem hasonlítható, emiatt oldalra került még az embléma is, szerintem ez kellően érdekes megoldás ahhoz, hogy megfogja a célközönséget.

Hogy praktikus-e? Próbáltam benne keresni, de jó nagy falat, igazából a nyílás szűk, bárhogy is nézzük.

A 360 liter éppen csak kompaktos az alacsony tető miatt pedig mélyre kell hajolni, különben megfejeljük a tető légterelő nyúlványát, már ha annyira amatőrök vagyunk, mint én. Az ajtók nyitásában viszont van egy olyan geg, amit nem lehet megunni, ráadásul olyan erős a teleszkóp, hogy a kis ajtók azonnal felpattannak. Ezekre kerültek egyébként a frissítéssel azok a lámpák, amikért most sorbaállnak a korábbi Cooper tulajok. Mert a Union Jack mintás ledlámpát most utólag is megvehetik a Cooperhez, és egyébként a Clubmannek is nagyon jól áll. Formára olyan furcsa, mióta megjelent, széles, lapos, hosszúkás. Olyan érzésem van, mint a Fiat 500L-nél, hogy a ruha jó, de nem ilyen alakra találták ki. Állati jól áll neki az újragondolt british racing green fényezés, pláne a John Cooper Works csomag, mert most leginkább emiatt érdekes a Clubman frissítése. Ezzel ugyanis minden idők legerősebb gyári Minije került forgalomba a Countryman JCW-vel együtt. Ez 306 lóerőt és 450 Nm nyomatékot jelent, ugyanis a keresztmotoros BMW-kben is megtalálható kétliteres turbós benzinmotor a korábbi 231 lóerőnél jelentősen erősebb lett. Durván javult a gyári 0-100-as sprintértéke is a korábbi automataváltós, összkerékhajtású kivitelhez képest. 6,3 másodperc helyett már 4,9 alatt eléri, ha minden igaz, és végsebessége is közelebb került a 250 km/h-hoz, vagyis igazán éles kés lett a fiókban. Már ami a száraz adatokat illeti, de prospektusban minden tud jól kinézni, aztán élőben mégsem áll össze igazán. [BANNER type="1"] Nyilván egyetlen út van az autógyártók előtt; a fejlődés. Minden modellnek erősebbnek, gyorsabbnak, jobbnak kell lennie az előzőnél. Ez az egyik része, ám amiért ez igazén nehéz feladat, azok a szabályok betartása, hogy a határértékeken belül maradva is jobb és gyorsabb lehessen. Ma ezt nagyon érezni minden autón, jobbak, mint valaha voltak, de érzésre mindenben van egy elég erős bénítás, ez különösen kiütközik egy kihegyezett autónál. A JCW új motorja erős, pláne abban a tartományban, ahol le is adja hivatalosan a teljesítményt, ez a lóerő tekintetében 5000-6250-es fordulat közé esik, nyomatékban pedig 1750-4500 közé. Bitang gyors, azt érezni, húz, mint egy dízelmozdony, de sem a gázreakció, sem a motor karaktere nem az igazi. Előbbi mondjuk fontosabb és nagyjából sejthető, miért van vele gond. Az új motorhoz új váltó is érkezett, a kereszt benzinmotoros BMW-khez és Minikhez már egy ideje párosított duplakuplungos szerkezet. Kevésbé jellemző rá a DSG, pláne a Hyundai-Kia-féle váltó hosszú csúsztatása, de itt is érezni hasonlót, ami sokat ront az elindulás érzetén. A duplakuplungos váltók gyorsak, ez a legfőbb erényük és a JCW-ben is alig észrevehető a váltások ideje, amíg nem kapcsoljuk sportba a menetmódválasztót.

Nagy hiba, amikor azt gondolják a gyártók, hogy attól lesz sportos a váltási érzet, ha rúg egyet váltáskor.

Erre eddig csúnya példa a Mercinél fordult elő, kár, hogy most a Clubman JCW-nél is, pedig nincs ilyen bohóckodásra szüksége a BMW-nek. Kiváló viszont az összkerékhajtás és a feszes futómű, lehetetlen kihozni a sodrából, minimális orrtolás azért jelentkezik a téligumik miatt, de elhanyagolható, érdekes módon a feneke is keveset mozog, ugyanolyan lerobbanthatatlan az útról, mint a háromajtós. A kisebb téli kerekek miatt az alapból is kőkemény futómű most vállalható volt, de az egyszerű helyváltoztatás így is fájdalmasabb vele a kelleténél, hátul ülve egyenesen büntetés.
Kormányzása feszes, megvan rajta a minis nehézség, amit lehet jól és rosszul is megélni, városban nem egy álom. Annyi biztos, hogy minden negatívum ellenére az új Clubman JCW ugyanúgy összeáll egy Csobánka-Pilisvörösvár, vagy Szentendre-Lepence szakaszon, mint a háromajtós, ott, akkor, amikor megpróbáljuk kiautózni, egyszerre minden kerek lesz. Értelmet nyer a kemény futómű, a kiforgatott motor életre kel, a rúgásokat leszámítva a váltó is ügyes. Minden más esetet figyelembe véve, amikor dugóban araszolunk, városban karikázunk, vagy az ótvar országútjainkon vinnénk odébb a családot, alaposan járjuk körbe, hogy szükségünk van-e erre a keménységre. A JCW hangja nem rossz, de ez is olyan, mint a váltó, hogy volt már jobb is, semmivel nem szól most jobban, mint a Clubman S. Lehet gyorsabb, a számok nyilván nem hazudnak, de a károsanyag-kibocsátásoknak való megfelelés sajnos mindenre rányomja a pecsétjét. Stílusa még mindig jó, benne ülve a hangulat semmihez nem hasonlítható, határozottan Mini egy már rendes méretű autóba csomagolva.