A profi – Renault Trafic Passenger teszt

A B-kategóriás jogosítvány határán belül, de az átlagos családi igényeken és a kényelmes városi vezethetőségen kívül közlekedik a kilencszemélyes, kéttonnás saját tömegű, másfél köbméter rakterű Renault Trafic Passenger. Jó kis csomag, de ez az a méretkategória, ami már inkább professzionális felhasználásra, szállodáknak vendégeket, cégeknek alkalmazottakat furikázni ajánlható, kevesen vagyunk, akik ekkora szállítóeszközt igényelnek a mindennapokra. Még pikánsabbá teszi a helyzetet, ha egy kisméretű, könnyű, erős és közvetlen sportkocsiból szállunk át: fél napra garantált lesz a reális térérzékelés totális elvesztése.

Formája? Doboz, mi más. Véleményem szerint majdnem teljesen mindegy, hogy egy ilyen típusú jármű hogy néz ki, a belső kötelező elemek miatt úgysem szárnyalhat a tervezők fantáziája, úgyhogy a külsejét illető legfrappánsabb megállapítás talán az lehet, hogy végletekig emlékeztet édestestvérére, az Opel Vivaróra. Nézőpont kérdése, hogy négy- vagy ötajtósnak tekintjük: elöl két hagyományos oldalajtó, a hátsó sorokba a jobboldali tolóajtón át lehet bejutni, hátul pedig kétszárnyú, kiakasztható zsanéros szekrényajtó vezet a csomagtérhez. Ami még három üléssor mögött is kicsivel nagyobb, mint 1,5 köbméter, azaz utasokkal teletömött autóban 172 liternyi poggyásztér adódik fejenként.


Teljes hossza csaknem 5,2 méter, tengelytávja pedig kis híján 3,5, úgyhogy nem lehet azzal a könnyedséggel vezetni, mint egy átlagos kicsi, közepes vagy akár nagy személyautót. Kanyarokban mindig gondolni kell arra, hogy a hátsó tengely csak jó nagy különbséggel hajlandó az első után iramodni, ezért az a jó technika, ha kicsivel később kezdjük a fordulókat, mint ahogy normál autóknál megszoktuk, különben a hátsó kerék menthetetlenül felugrik az ívbelső padkára. Szerencsére tolatóradarja nemcsak hátrafelé, de oldalra is néz, ami parkolásnál komoly segítséget nyújt, mivel az osztott hátsó ajtó és a magas pozíció miatt a belső tükörből nehéz átlátni a mögöttes teret. Forgalomban, sávváltáskor az osztott, alul panorámás látószögű tükörrel kiegészített visszapillantók mindent pontosan mutatnak.
Az üléspozíció, különösen a napokban említett ralilegenda nevével fémjelzett sportautó után több mint kényelmetlen, a lábak szinte visszahajlított helyzetben érik el a pedálokat, a kormánykerék pedig magasságban nem, csak tengelyirányban állítható, de az emberi faj csodálatos alkalmazkodóképességének köszönhetően pár óra alatt bármilyen testhelyzetbeli evolúciót képes feldolgozni. Váltókar a középkonzolon, közel a kormányhoz, a pedálok az igavonós jellegnek megfelelően nem a legpuhábbak, és ez rendjén való. Az utastér őszintén igénytelen, mintha a Renault tudná, hogy ez nem felvágós, hanem praktikus, melós gépjármű. S miért ne tudnák, ők építették.

Műanyagjai kemények, szürkék vagy feketék, az üléshuzat abból a textilből készült, amibe pokrócként már nem szívesen burkolóznánk, de valószínűleg hosszú éveken át állja majd a fenekek dörzsölését, hacsak az adott esetben dohányzó sofőr - szivargyújtó a középkonzolon – nem égeti ki előbb. Amit remélünk, hogy nem tesz, inkább elhelyez valami üdítőt a műszerfal felső sarkaiban található pohártartókba, és nem a szintén ebbe a hengeres tárolóba passzoló minikukába pöcköli a büdös hamut. Tárolóhelyből én egy ilyen autóban többet várnék, a mély ajtózsebek mellett kapunk még egy nem túl tágas kesztyűtartót, egy, az USB- és AUX-csatlakozóknak is helyet adó polcot a műszerfal tetején. A két szélen található apró és fedetlen nyílásoknak nem sok értelmét látom, és a kormány alatti polc is legfeljebb menetlevél tárolására alkalmas, úgyhogy ilyen téren volt némi hiányérzetem.
Utasterének további érdekessége, hogy ellentétben a legtöbb autóval, hátrafelé szélesedik: míg az első sorban ülőknek széltében 155 cm jut, eggyel hátrébb már 165, a harmadik sorban pedig nem kevesebb, mint 170 cm. A leghátul ülők lábterük szűkülésével fizetnek meg azért, hogy vállban terpeszkedhetnek, hiszen miközben a középső sorban 35, eggyel hátrébb már csak 24 cm jut a lábaknak. Ugyanakkor az ülőlap hosszát tekintve sofőrjét kényezteti leginkább a Trafic, mivel az ő combjai 50 cm-es alátámasztást kapnak, miközben a többiek ülőlapja ennél 4 centivel rövidebb.
Fejtérből nincs hiány, problémát talán csak az okozhat sok utas szállítása közben, hogy a hátsó ablakok közül csak a második sor mellettiek nyithatók, azok is csak részlegesen elhúzható formában. A hátsó traktus időjárását az első üléssor mögé, a padlóba integrált légbefúvóval lehet kondicionálni, tesztünk időtartama alatt sem a kinti hőmérséklet, sem a szállított személyek száma nem indokolta a klíma használatát, egyszer kellett az első szélvédőt párátlanítani, ezt az az akadályt sikerrel vette a Trafic szellőzőrendszere.

Elképzelhető, hogy van pár nagycsalád, amelynél szóba jöhet ez a kisbusz, de azért a legvalószínűbb mégiscsak a cikk elején említett professzionális használat. Shuttle szolgáltatás, vendégfuvarozás: igazából nincs nagy jelentősége a belső térnek, hiszen a beülők zöme csak ideiglenesen fogja használni. Az egyetlen, aki igazán számít, az a sofőr, ő pedig minden szükséges támogatást megkap a problémamentes munkavégzéshez. A méretkérdésen gyorsan felülkerekedik, hiszen ez a munkája, a közlekedést támogató felszereltség, mint a tempomat, a tolatóradar vagy a navigáció pedig együttesen garantálják a zökkenőmentes vezetést.


A Trafic kétliteres dízelmotorjának nyomatéka a hatfokozatú váltóval együtt teljesen megfelelő dinamizmust jelent, és ami a legjobb, hogy minden különösebb igyekezet nélkül teljesítette a gyári fogyasztási értékeket. A Renault 9,2 litert ígér városban és 6,7-et országúton. Hat napig csak városban mentem vele fel s alá, a sok mindenről, többek között az elhasznált üzemanyag mennyiségéről is értesítő fedélzeti számítógép 9-9,1 liter/100 km-es átlagot mondott, az utolsó napon rápakoltam még nagyjából 40 km-t autópályán, a Trafic igazi terepén. 130 km/h-nál hatosban 2500 1/percet forog a főtengely, a mért zajszint 72 dB(A), és ekkor a fogyasztás is szépen elkezd csökkenni. Végül 8,7 l/100 km lett a tesztátlag, ami két tonna folyamatos mozgatásával teljesen korrekt érték, s azt is megmutatta az autó, hogy városon kívül sokkal jobbat is tud.
Ez a Trafic Passenger a tipikus személyszállító kisbusz. Családi használata sem elképzelhetetlen, de elszánt apuka és kényeztetést nem igénylő anyuka szükségeltetik hozzá, na meg legalább 5-6 gyerek. Ez azért nem túl jellemző. Körülbelül egymillió forintnyi extrával jön ki 8,8 millió forintos vételára, és ha megnézzük, ezek közül semmi olyasmit nem találunk, ami az utasok jobblétét, komfortját szolgálja, itt minden a sofőr válláról veszi le a terheket. Nem lehet kisasztalt, DVD-lejátszót, fejtámlába építhető képernyőt rendelni, nincs extra hangulatvilágítás, hátsó pohártartók. Helyettük van nyolc szabad szék, hatalmas csomagtér: jönnek a vendégek, bepakolnak, beszállnak, elviszik őket, kiszállnak, viszlát. A bevezetőben feltett kérdésre válaszolva tehát, ha nem is tökéletes utazóautó a Trafic, a kitűnő utaztató autó címet mindenképp odaítélhetjük neki. Nem a hagyományos, hanem sofőrös értelemben.