Civileknek és versenyzőknek is bejön a sportos Mégane

Lehet imádni, és lehet gyűlölni a francia autókat, ez egyéni öröm- vagy problémaforrás, de az vitán felüli, hogy a Renaultsport modelljei valóban különlegesek. Emlékezzünk csak a középmotoros, V6-os Clióra, de ne menjünk messzebb, vegyük a „mezei” Clio 2.0 RS-t, amelyről ódákat zengenek a legtekintélyesebb autós magazinok. Ebből a boszorkánykonyhából került ki tesztünk alanya, a Mégane RS Chassis Cup is, amelyből kidobálták a hurkás bőrfotelokat, hogy helyet adjanak két igazi Recaro sportülésnek, nagyon komolyan megerősítették a karosszériát, 19 colos felniket szereltek fel, önzáró differenciálművet kapott az autó, és a fedélzeti menürendszerből előhívható az RS Monitor. Ez utóbbi félig-meddig vevőbolondító kütyü, de kétségtelenül jó játék – nehézségi erők mutatása, különféle időmérések, pl. pályahasználat során, állítható gázpedál-érzékenység, stb., tehát tényleg mókás, de ami fontosabb, stílusos kiegészítő.

Külsejét tekintve az RS nem hivalkodik, mégis minden szempár azonnal követi, amerre megy. Személy szerint eskü alatt vallom, hogy a vakítóan fehér fényezést ezeknek a sportkompaktoknak találták ki: az autó szinte ordít a versenyautós matricázásért, amire persze semmi szükség, mert éppen a nyers állapot látszatában van a varázs. Szerencsére a Mégane-t sem ékesítette semmilyen cicoma, az egyetlen hatásvadász trükk a sárga biztonsági öv, a kormány középállásának sárga varrott csíkja, no és persze a fordulatszámmérő sárga hátlapja – akárcsak egy Ferrariban. A légterelők remekül mutatnak, és nem torzítják el a Coupe jól sikerült arányait, szépek (és borzasztó sérülékenyek) a részben festett felnik, de akárcsak a SEAT Ibiza Bocanegra esetében, nekem itt sem jött be a középre tett, trapéz alakú kipufogó – hibáról szó sincs, ez ízlés dolga. Sokkal fontosabb, hogy a Mégane RS láttán - jóformán nemtől és kortól függetlenül - azonnal hevesebben ver a szív, az ember szinte azonnal érzi a bizsergést a jobb lába talpán, és a folyamat felgyorsul, sőt intenzívebb lesz, amikor helyet foglalunk a már említett Recaróban.

Az üléseken és a sárga részleteken kívül nyoma sincs flancosságnak. A kilométeróra számlapján ugyan ott díszeleg szerényen a Renaultsport felirat, de ennyi, mert a fémpedálok magától értetődnek ezen a szinten, a műszerfalra tett kevlár utánzat pedig annyira hétköznapi már a mai világban, hogy fel sem tűnik a jelenléte. De mindegy is, mert tőlem timbuktui bambuszgyökérrel is villanthatna a Renault, a teszt során szerzett élmények után már az sem érdekelne. Mivel sok minden megmaradt, ami a normál Mégane-ban praktikussá teszi az életet, voltaképpen az RS is megállja a helyét a hétköznapi életben. Megvannak a padlóba süllyesztett kis titkos rekeszek, használható méretű a csomagtartó, van hova pakolni az apró kacatokat, egyedül a hátsó sorba bekúszni kényelmetlenebb a különleges ülés miatt – ez a használhatósági séma egyébként pontosan ugyanolyan, mint amit a Focus RS-nél tapasztaltunk. Sportkupé lévén, a Renault ügyelt a részletekre, így nem maradt ki a szerintem legfontosabb utastéri hangulatkeltő elem, a teljesen fekete tetőkárpit, amelynek bunkerérzete nélkül ugyanolyan gyors lenne az RS, mégis hiányérzetem lenne benne ülve.

A kétliteres, négyhengeres motor 250 lóereje szerénykedik a konkurenciával szemben. A Golf GTI ugyan harmatosabb, de a Mazda3 MPS és a SEAT Leon Cupra is lenyomja a számháborúban a Mégane-t, hogy a 300 lóerő felett szaggató Focus RS-ről ne is beszéljünk. Csakhogy a Renault nem tegnap kezdett el turbómotorokat építeni, és a lóerők katalógusban feltüntetett száma maximum a pattanásos képűek körében lehet döntő tényező – aki tud vezetni, annak a futóműnél és a féknél kezdődik az autó, mert, hogy is hangzott anno a kérdés a Pirelli reklámjában? Mit ér az erő, ha nem uralod? Nos, itt jön be a képbe a megerősített karosszéria, mert a váz merevségétől függ, hogy kvázi „mibe kapaszkodik” a futómű, ez befolyásolja majd az irányíthatóságot, annak sebészi pontosságát, és még mindig megette a fene az egészet, ha rossz a fék. A Renaultsport azonban garancia a tökéletességre, a karosszéria ugyanis beton merev, a rugózás és a lengéscsillapítás fenomenális, a kormányzás pontos, a Brembo fékekkel pedig úgy lassul a Mégane RS, hogy az ember szemgolyója a szélvédőről pattan vissza. Bocsánat, kedves japán kollégák, de a Mazda3 MPS a fasorban sincs ehhez a Renault-hoz képest, és mindent megadtunk volna egy Focus RS direktbe történő összehasonlításáért, mert valljuk, hogy pályán a Mégane RS Cup képes lenne ledolgozni a teljesítményhiányát a kanyarokban mutatott brillírozással. Emlékeink szerint a kölni izomkolosszus csak rugalmasságban tudott meggyőzőbben fellépni, ami nem is csoda, mert kereken 100 newtonméterrel többet tud a motorja.

Egy szó, mint száz, a Renaultsport által megdolgozott Mégane RS bitangul jól sikerült. A pörgést kedvelő motor nem tépi le az ember fejét, kiegyensúlyozottan viselkedik, a turbós gépekre jellemző izgága hirtelenkedés távol áll tőle, ellenben szépen, folyamatosan húz, az erőnövekedés pedig kontrollálható. A váltó kissé darabos, de pontos, hármas helyett sosem dugunk ötöst, és akárcsak a Fordnál, a Renault első futóművében is trükkös a külön tengelycsonkos felfüggesztés, amelynek köszönhetően az erő nem tépi ki a kormányt a vezető kezéből – ekkora teljesítménynél, fronthajtásos autóban már-már művészet az ilyen szintű kezelhetőség. A rugózás kemény, persze, hogy az, mi más lenne, de valamiért mégsem rázza szét az utasokat, a komfortérzet sokkal jobb, mint amire a RS láttán számítanánk, tehát egyáltalán nem rémálom ezzel a szörnnyel lazán, városban közlekedni, akár munkába járni.

A legszebb az egészben, hogy a Renault nem kér irreálisan sokat a 250 lóerős sportautójáért. A Chassis Cup 8,49 millió forintért hazavihető, ezt még 210 ezerrel fejeli meg a 19 colos felni (szériában csak 18 colossal szerelik), és további 60 ezer a parkolást segítő radar, ami nem pénzkidobás, mert a kilátás nagyon rossz minden irányban. A hibái közül azonban ez a legnagyobb.