Így lett Törpillából egy vaddisznó – Mini Cooper SD teszt

Már megint egy … Mini tesztet írni, akár hiszik, akár nem, de nem a leghálásabb feladat. Az olvasók már tizenöt éve ugyanazt olvashatják. Hogy trendi, meg gokartos a vezetési élménye – jelentsen ez bármit is. Meg megy a károgás, hogy a kisautó egyre csak nő, és az ötvenöt éves alapkoncepciótól egyre távolabb álló, egyre profánabb változatokban jelenik meg. Pedig a Mini ennél sokkal több. Súlyos dizájncucc és egyben az egyik legjobb sportos kisautó, még ma is és akár ötajtósan is.

Csicsa kint. Az autó külseje olyan amilyen, egyébként még ma is tényleg nagyon trendi. Vagy rajongva tetszik, vagy úgysem fogja senki rámelegíteni az ellenzőkre. A lecsapott hátfalú háromajtósnál ez az autó egy kicsit bucibban néz ki, és a hosszabb tengelytáv miatt is kevésbé érvényesül az alap Mini hangulat. Nekem a klasszikusabb jobban tetszik, de mindez nem számít, mert a célközönségnek így is nagyon bejön. Végre rajta van az a plusz két ajtó, amitől sokkal használhatóbb lett.

Csicsa bent. A beltérben egyfelől ott vannak ezek a három generáció után is egyedi, rali inspirálta gombok, meg hozzá a nagyképernyős iDrive kezelőfelület. Nekem nem a kedvencem, de van, aki esküszik rá; meg lehet szokni. Az átlagautókhoz képest egyedi részlet a régi Mini fej fölé belógó tetejét idéző jó nyolcvan fokos szögben álló pici szélvédője. Hozza a fílinget, esőben a kis pilincka ablaktörlők kaszálnak, előttünk a motorház domborulata és a lámpafészkek kidudorodásai. Mind egyedi részlet, pozitív képet mutat kívülről és a bent ülők arcára is felcsúszik egy zsigeri mosoly, mindezt még álló helyzetben.

Hátul kaloda? Van fejtér, el lehet férni, széltében kicsit szűk azért a kabin, viszont ebben az ötajtósban már nem csak dísz a hátsó pad. Kettőnek kényelmes is, már ha nem benga kosarasok. Így összességében az autó kialakítása teljesen jó kompromisszum: jobban használható, de azért messziről felismerhetően igazi Mini. Aki egy kicsit gondol a családra, vagy alkalomadtán a haverokat is akarja furikázni, vagy csak ha a használt értékén akarna növelni, akkor ez az ötajtós a 260 ezer forint felárért megéri.

És a lényeg. Autórajongóként, amint beülünk, minden a helyére kerül. Nagyon ergonomikus, nagyon jól a vezetőre szabott minden kezelőszerv és minden azt mondja, hogy menni, menni, menni! Van egy nagyon jó fogású és közvetlenre áttételezett kormányunk, aminek kell némi erő is a tekeréséhez, cserébe ad visszajelzést a futóműben végbemenő történésekről. Az ülések is kényelmesek, főleg az állítható combtámasz miatt. Pici a hátfelület, lekerekített a forma, de megfelelően támasztanak – összességében olyan jól ülünk, mint valami felsőbb kategóriás, komolyabb autóban. Átlagmérettel, ha nem túl hájas az ember, pont megfelelnek.

A 170 lóerő és a 360 newtonméter. A motor ereje a puszta számokhoz képest jóval többnek érezteti magát, simán meg lehetne etetni a vevőket, hogy ez 200 lóerős. Ha a Ford Focus ST 185 lóerős dízelje lenne ennyire nyomulós karakterű, akkor a kollégákkal egyetértésben lelkendeztünk volna érte a menetpróba után. A legerősebb dízel Miniben, ha egy picit nem figyelünk oda, akkor még egy szolidabb gázadásnál is el fognak forogni a kerekek. A 360 Nm 1500 és 2750 közötti fordulatszámon ott van végig, igazából több mint elég ez az erő.

Nem az, aminek elsőre tűnik. A Mini estében is maximálisan működik az Audi TT effektus, hiába tűnünk benne újgazdag pózereknek, az utca népe nem tudhatja, hogy a kinézetén túl, valójában mennyire jó vezetni. Ennek a hosszabb tengelytávúnak már autópályázáshoz is bőven jó az egyenesfutása. A futómű nagyon kemény, marginális a csillapítása még az érzésre 19 colos, de igazából csak 17-es kerekeken is. Mindez nem lesz zavaró még városban sem, mert érezni az autót, él alattunk a kocsi és az ember elviseli így a pattogást. Ami viszont fura volt, hogy hirtelen kormánymozdulatokra egy kicsit billen az autó, majd nagyon hamar közbeszól a vigyázó elektronika.

Hol ezen a rüki? A váltó kapcsolási érzete eléggé gumis, szintetikus, de a kar rövid úton kapcsolható; már-már erőltetetten is röviden. Nem az a klasszikus értelemben vett jó váltó, mint aminél érzed, hogy klitty-klatty, vasakat pakolsz, de a mű váltásérzetekből ez ma az egyik legjobb fajta. Annyit tennék csak szóvá, hogy a tesztautó jó hétezer kilométer után már nehezen veszi be a hátramenetet - amit BMW-s szokás szerint erősen balra és előre találunk. A fékei viszont hibátlanok, határozott fogásponttal, mindig kiszámíthatóan, ahogy azt kell.

Kéne? Revideálnom kell a nézeteimet, a BMW 2-es Active Tourerjével sokkal hamarabb megbarátkoztam, mint a vele műszakilag rokon Mini ötajtósával. Az a nagyobb szentségsértés, ez viszont valódi előrelépés, a már épp használható méretű csomagtartójával. A Mini kisautónak már nagy, idővel úgyis kompakt lesz. Minden fenntartásomat félretéve, a régi örökségének a hajhászásán túl azt kell mondjam, én nagyon várom már a kombit. Az új Clubman öt rendes ajtóval lesz a leghasználhatóbb változat, és ha ugyanezt a jól összerakott, ágyúgolyó érzetet adja, akkor minden rendben lesz. Az kéne, vagy a legkevésbé praktikus háromajtós. És igen, jöhet a dízel!

Bizonyos prémiumság. Nem lehet benne csalódni, még automataváltóval is jó lenne. A BMW-nél dolgozó szakemberek zsenik, hogy életben tudják tartani, sőt fejlesztik is ezt a terméket. A legelvetemültebb autóbuzik alól is kivesznek minden ellenérvet, gyakorlatilag bármit építhetnének, nem tudnának melléfogni. Roadster, újabb Countryman? Sima liba mind. Ebben az ötajtós Miniben minden benne van, amitől egy autó jó lesz, ha a vezetési élményt nézzük. Ehhez jön még a feláras és igen jó ledlámpa, a harman/kardon hifi, a szélvédőfűtés, a prémiumminőség és hogy gyakorlatilag egy középkategóriás szolgáltatási színvonalán van. Jó autó, jó Mini és SD dízelként fogyasztás/élmény arányban is verhetetlen.