Az autó, amit receptre kellene felírni

Van egy kedves barátnőm, Adri, aki könyvtár szakon végzett az egyetemen – itt ismerkedtünk meg, jómagam a törisek padját koptattam az intézményben. Okos, értelmes lány, néha kissé szertelen, de nyelveket beszél, utazik, érdekli a francia konyhaművészet, szereti a divatot, hangversenyre, színházba jár, egyszóval modern nő, az autók viszont teljesen hidegen hagyják. Neki aztán szó szerint tökmindegy, hogy Moszkvics Aleko vagy Porsche Panamera Turbo, a lényeg, hogy funkcionáljon. Kapcsolatunkra éppen ezért nincs hatással autós újságírói tevékenységem, pusztán praktikusságból volt velem akkor is, mikor az ünnepi szériás Mazda MX-5-öst elhoztam az importőrtől, mert aznapra közös programot terveztünk. Ameddig kitöltöttem a szükséges papírokat, Adri egykedvűen ücsörgött egy habos kávé mellett a szalonban, nem hozták lázba a kiállított Mazda2-esek, 3-asok és 6-osok, és ekkor még azt hittem, attól sem jön majd szempilla remegtető izgalomba, amikor a parkolóban a tűzpiros kis sportautó felé vesszük az irányt.

Úgy véltem, számára érdektelen részletnek fog tűnni a hatalmas, újabban ötszögletű hűtőnyílás a lökhárítón – naná, hiszen biztosra vehető, hogy nem olvasta a tavaly ősszel megjelent cikkünket a ráncfelvarráson átesett modellről. Nem reagál majd a húszéves jubileumra utaló plakettekre, a gyönyörű felnikre, a pirosra festett bukócsövekre, és a passzentos ülésbe huppanva ugyancsak nem tesz megjegyzést az unalmas szürke helyett végre a karosszéria színében pompázó műanyag betétre. Eszembe sem jutott, hogy ódákat kezdjek zengeni az időközben legendássá lett modellről, úgy voltam vele, Dunára vizet, Adrinál minden szó felesleges.

A 2006-os modellévre a Mazda teljesen átalakította a kocsit, állítólag az összes csavart kicserélve született meg a harmadik, ún. NC generáció, ám az időközben klasszikussá érett formatervtől nem mertek látványosan elszakadni; megmaradtak az arányok, és a technikájában megfiatalodott MX-5 csak annyit változott, hogy ne lógjon ki a Zoom-Zoom filozófiának behódoló márkaarculatból...

Túlzott, már-már elcsépelt dicséretnek tűnik, pedig egyáltalán nem annak szánom: az MX-5 vezetése még nekünk, az életünket nap, mint nap a legújabb modellekkel töltő autós újságíróknak is ünnepi alkalom. Hihetetlen? Higgyék el, hogy igaz, mert akit valóban a vezetés élménye boldogít, annak nem az adott esetben 20-30 milliós luxusvas presztízsértéke a mérvadó, és elkerülik a figyelmét az értelmetlennek tűnő, milliós tételben kínált opciós tartozékok, mint az érintőképernyős kijelzők, netán az ilyen-olyan über-hifik. Ebben a Mazdában minden adott a boldogsághoz: passzentos utastér, remek váltó, precíz kormányzás, pazar futómű, és a lehajtható tető miatt a szabadság érzete. Az MX-5 szélvédőjének a felső éle szerencsére nem nyúlik mélyen a fejünk fölé, mint a mostanság divatba jött CC, C+C és hasonló nevekre keresztelt keménytetős kabrióknál szokás, ebben bizony viharszerűen kavarog a menetszél, és már nyolcvanas tempónál olyan érzésünk van, mintha sokkal gyorsabban repesztenénk. A 1,8-as motor alig 120 lóerő feletti teljesítménye éppen elegendő a vidám autózáshoz, bár padlógázra sem vág hátba az üléstámla, pörgetve azért lendületben tartható vele az alig 1200 kilogrammos autó, és kikapcsolt menetstabilizálóval a fara is megindítható.

Azt hiszem, a Mazda MX-5 kiválóságára a legjobb bizonyíték Adri "antiautós" barátnőm, aki útban a kedvenc kávézónk felé - nagy meglepetésemre - arra kért, hogy a megszokott, nyugodt tereferénk helyett most inkább autózzunk ki a városból, élvezzük a napsütést, a langyos szellő simogatását, mert leírhatatlanul jó érzés, amikor a két másodperc alatt hátradobható vászonsapka szinte új dimenziót nyit meg körülöttünk. Nem értettem, mi történt, a kocsi képes volt néhány perc alatt rabul ejteni? Őt? Bevallom, őszinte mosollyal az arcomon teljesítettem a meglepően szokatlan kérését, mert arra gondoltam, az évek során Adri már ült mellettem néhány igencsak jó autóban, de még a márkájukra sem volt kíváncsi, soha. Most pedig néhány perc után arra biztat, hogy ki a városból… Visegrád, Esztergom, Dorog felé vettem az irányt, végig tekeregtünk a kedvenc útvonalaimon, és kétszer három deci kávé helyett ezen a napon átvitt értelemben 23 liter benzint fogyasztottunk a megtett 290 kilométeres távon, mindkettőnk legnagyobb örömére. Mikor este hazavittem, muszáj volt rákérdeznem, hogy voltaképpen mi történt vele, hiszen évek óta ismerjük egymást, és eddig egyáltalán nem érdekelték az autók, de igazából nem tudott konkrét választ adni. Hogy mi történt? – kérdezte mosolyogva, hatalmas barna szemeivel rám nézve. Nem tudom, megszállt egy számomra eddig ismeretlen érzés, amit nem akarok elengedni. Köszönöm a mai szép napot, vigyázz magadra, és erre az autóra is. Mazda MX-5, ugye? Hoppá, megjegyezte a nevét. Huncut mosolya búcsúzóul jelezte nekem, titokban készül valamire, és nem tévedtem: amikor a következő héten felhívott, azzal kezdte mondanivalóját, hogy beiratkozott egy autósiskolába...