(Sorozatunk
1. részében Krepsz Zoltán,
2. részében Mihályi Csaba,
3. részében Katona Mátyás álmodott.)
Húsz évig annyit tudtunk róla, amennyi a fekete-fehér képen látszik
Kedves Jézuska, ha kérhetek egy autót, az olyan autó lenne, amilyen nincs is! Vagyis sokáig azt hittem, hogy nincs is, pedig... Autószalonok, tájékozott autós sajtó, meg persze internet híján hozzám hasonlóan autórajongók generációi szívták magukba az okosságot Liener György Autótípusok című könyvsorozatából. Fogalmunk sem volt, a fekete-fehér fotókon virító, számunkra egyformán elérhetetlen autócsodák közül melyek a szerencsések (értsd: nyugatiak) számára elérhető típusok, és melyek a koncepcióautók – persze, akkor még ezt a szót sem igen ismertük. Szóval, az 1977-es kötet egyik oldala a Zsiguli mintájául szolgáló, Olaszországban már három éve kifutott Fiat 124-esről szólt. Az egyik kép három, százezerszám gyártott változatot ábrázolt, de a másik kettő! Fiat 124, a Touring cég által tervezett cabriolet és coupé karosszériával – ennyit tudtunk meg a képaláírásból. De az mi? Két autó? Lehet olyat kapni? Vagy csak életnagyságú makettek? Azóta is sok benzingőzös klub-esten előkerült a kabrió (majdnem) Zsiguli témája.
...és felbukkantak az első bizonyítékok: tényleg van ilyen autó
Aztán felbukkant a neten valami olasz találkozón készült fotó, amiből kiderült, az autó világoskék, és létezik legalább egy működőképes példánya. És idén nyáron egy olasz veterános magazin fellebbentette a leplet: egész fotósorozatot közölt a valóban csupán egy példányban készült kocsiról. Ahogy sejtettük, a coupé valójában a cabrio, keménytetővel. A fotókon a Fiatot egy őszes úr vezeti, aki pedig nem más, mint a Touring egykori formatervezője, akit a csődbe ment cég ezzel az autóval fizetett ki. Na, kedves Jézuska, ezt a
Fiat 124 Touring Cabriot hozd el nekem (és egy kis segítség: az őszes olasz úr nevét, címét, telefonszámát már kinyomoztam).
Igen, létezik, működik. Ez az őszes úr a tulaj. A neve-címe már megvan!
…és ha kívánhatok három autót? Hiszen én már kívántam! Ritka jól bánik ugyanis velem a sors, igazából három kívánságautóm már meg is valósult! Sikerült felhajtani egy első évjáratos, nagypapa gondoskodással eredeti állapotában megőrzött Zsigulit – a nosztalgia. És a teljes őrület betetőzése: évtizedes álmodozás és keresgélés után végre megtaláltam a bevetésre kész, 1974-es állólámpás (a szakmabeliek kedvéért Mercedes-Benz 230.6 W114 Miesen Bonna Krankenwagen) mentőautót – ez maga az elmebaj. Azután kenyéradó gazdáim a fenekem alá toltak egy új Fiat 500-ast – amivel lehet járni is.
Egy nosztalgia autó, egy futkosós, és maga a kerekeken guruló elmebaj
Persze, azért így sem lesz gond előhúznom három kívánságautót, bár inkább lenne 33… Neeem, nem Alfa 33, de azért egy kívánság biztosan Alfa Romeo: mindjárt három közül is választhatsz, a 105/115 számozású széria karosszériaváltozatai között egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, melyik áll hozzám a legközelebb. Néha a laikusok által valami Moszkvics-Zsiguli kereszteződésnek gondolt, valójában korszaka legjobb négyajtósának számító Giulia a vágyam tárgya. Ahogyan azokban az olasz krimikben üldözik a gonosztevőket a Squadra Volante rendőrei az olajzöld, párducfejjel ékített Giuliákkal!
Rendőrautó? Versenyautó? Spider? Mindegy, csak valami Alfa Romeo Giulia legyen!
Talán mégis a Bertone a legjobb fazon?
Azután meglátok egy Bertónét (mert ugye mindenki csak így emlegeti az
Alfa Romeo Giulia Sprint sorozat kupéit), és készen vagyok. Konstatálom, ez a legszebb Alfa evör, képzeletben a fakormányt gyengéden megérintve a stílusalkotó tölcséres műszereket bámulom. De aztán beugrik a Spider, és nem kötelességszerűen a szerelméért száguldó Dustin Hoffmannal, és be kell látnom, elég a külvilág zajától-szelétől-szagától elszigetelő dobozokból, az igazi autó a nyitott autó! Szóval, karosszériát nem tudok választani, úgyhogy, amelyiket könnyebben beszerzed, kedves Jézuska. A lényeg, hörögjön a dupla Dell’Ortókkal az a kétvezértengelyes utcai versenymotor, pörcögjön az a kipufogó, koppanjon az etalonprecíz ötgangos, csikorogjanak a mai szemmel röhejesen vézna kanyarvadász Pirelli Cinturatók!
Kérdés, most akkor Ferrari, vagy "csak" Dino? Nem kérdés: sárga legyen!
Olasz autó letudva? Nem igazán! Mert egy vérbeli sportkocsi az ugye kell. Először a számomra legszebb, legdinamikusabb sportkocsiformát megtestesítő Lamborghini Miura ugrott be, de az ami-V8 blokkos szupersportkocsit mindjárt ki is kergette az agyamból a Ferrari hívők által sokáig lenézett
Dino 246 GT. Nem is igazi Ferrari, hiszen márkaneve hivatalosan Enzo parancsnok fiatalon elhunyt fiának emléket állító Dino, és henger is csak az elvárt fele, szám szerint hat szorult a vezető háta mögé. De a középmotoros kis (csak azért is) Ferrari a márka legnépszerűbb sorozatának ágyazott meg, kompromisszumok nélküli mechanikájával, 235-ös elektronikátlan végsebességével, középmotorjával ma is lélegzetelállítóan közvetlen vezetési élményt ad.
Szexis idomok, V6 a hátamban, vegytiszta hatvanas évek beltér - lehet ennél jobb?
És ha ez nem lenne elég, Pininfarina minden idők legszexisebb autóidomait álmodta valósággá a Dino formájában. Ne csak azokat a sárvédőket, meg fart nézzétek, hanem a perverzül görbített hátsó szélvédőt! És nekem dafke ne pirosat, hanem sárgát hozz! Dinósárgát! Ja, és hogy el ne felejtsem, magyar származású mérnök, Vittorio Jano konstruálta a motort, és magyar származású színész, Tony Curtis tette világhírűvé (Minden lében két kanál – megvan?). Eleget beszéltem?
Bocs, mégsem, hiszen az első kívánságom hiába álmodik egyből három autót, azért maradt még egy lövésem. Ennyi pörgés-zörgés-villogás után következzen hát a hétköznapok himnusza, a nyugalom megtestesülése, a mértékletesség manifesztuma! Hagyjuk ott Lombardiát, ugorjuk át az Alpokat: Svábország, Stuttgart. De az időgépet ne piszkáljuk, jól van az ott a hetvenes évek elején. Mert akkoriban még nem a marketingesek parancsoltak, nem az elképzelt célcsoport számára optimális terméket silányították az élettartam-menedzserek a haszonmaximálizálás elvéhez.
Amikor még rendben volt a világ - legalább is Stuttgartból nézve
Nem, a Mercedes-Benz mérnökeinek ambíciója a lehető legjobb autó gyártása volt. És el is érték. Az 1968-ban bevezetett
Mercedes-Benz W114/115, magyarul állólámpás alighanem minden idők legtartósabb, legésszerűbb, leg életbentarthatóbb, leg bombabiztosabb autója volt. Mozgása nyugodt, minden porcikájából sugárzik a tartósság, az átgondoltság, ilyennek kell lennie egy autónak, és kész. Azóta gyártottak gyorsabbat, biztonságosabbat, kényelmesebbet, takarékosabbat, de minden tulajdonságát összevetve harmonikusabbat nem. És tartósabbat sem. Használtam 15 év alatt vagy ötöt, tudom miről beszélek. Úgyhogy, kedves Jézuska, hozz nekem a mindennapokra egy gyári új Állólámpás Mercit! A motor kiválasztásával megint bajban vagyok, mert a dízelek hangja és mozgása maga a géppé vált seduxen, de a mai forgalomban gyengeségük sokszor frusztráló. Legyen inkább egy 200 feletti végsebességű 280E, a maga kétvezértengelyes, befecskendezős, hihetetlen eleven 185 lovas hathengeresével, kormányoszlopról kapcsolt automatával? Igazából mindegy, csak zöld legyen: 867 kaledoniengrün.