Időutazás bakancsban – 50 éves a Renault 4
Fél évszázada hódít a Renault 4
Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!
1961-ben, Párizsban került bemutatásra a Renault 4, amely hasonlóan egyszerű szerkezet volt, mint a rivális Citroën 2CV, mégis sokkal autószerűbbnek tűnt.
Ha azt mondjuk Olaszország, és béka, vajon egyértelmű, mire gondolunk? És ha úgy tesszük fel a kérdést, anno Jugoszláviában mit becéztek Katcra (franciául Catherine) néven? Ugye, ezek így körmönfont feladványok, de ha annyit segítünk, hogy autó és bakancs, akkor nagy valószínűséggel a négykerekűeket szeretők azonnal rávágják: Renault 4! Jövőre 50. évébe lép a világszerte jól ismert modell, így eme jubileumi szám közeledtével picit mazsolázunk a típus történetéből.
Kezdjük, amivel ilyenkor szokás, azaz a legfontosabb statisztikai adatokkal. A 112-es projekt 1956-ban vette kezdetét, ám házon belül elterjedt a 350-es szám is, amely a Renault 4 tervezett 350 ezer frankos vételára alapján ragadt meg a gyáriak fejében. A hivatalos bemutatóra 1961 októberében, a Párizsi Autószalonon került sor, és az évtizedek során folyamatosan korszerűsödött a típus. Gyártás és összeszerelés 28, értékesítés több mint 100 országban zajlott, és kis túlzással a Renault 4 túlélte önmagát. Amikor 1992. december 03-án a Renault sajtóközleményben bejelentette, hogy leáll az R4 termelésével, két országban tovább folyt az összeszerelés, konkrétan Marokkóban és Szlovéniában csak 1994-ben fejeződött be a munka. Összesen 8 135 424 kisautó készült világszerte, ez a hivatalos adat, amivel a Renault 4 a világ egyik legnagyobb példányszámban előállított modelljének számít, nagyságrendekkel megelőzve ezzel a nagy ellenfelet, a Citroën 2CV-t.
Komoly autó volt, bizonyos értelemben korszakalkotó, és ez nem cinikusan értendő. Hogy mást ne mondjunk, amikor egy Mercedes-Benz még rendszeres zsírozásra, kenésre szorult (például a futómű alkatrészei), az R4 már vidáman futott ilyen macera nélkül. Az ötajtós karosszériaforma ugyancsak megelőzte a korát, vagy inkább lerakta az alapokat, többek között a nagy testvér R16-ossal egyetemben. A 2CV-vel összehasonlítva, az R4 a Citroën vállaltan szélsőséges puritánsága nélkül tudott egyszerű és funkcionális lenni, miközben masszívabb, autószerűbb szerkezetet és mechanikát kínált hasonló menetkomfort mellett. A mérnökök szinte mindent az olcsó gyárthatóságnak - és ezzel párhuzamosan a megbízhatóságnak - rendeltek alá, mégis érezni a tartalmat a konstrukcióban. A kis Renault a kezdetektől fogva négyhengeres, zárt rendszerű vízhűtéses motorokkal futott, futóműve mind a négy keréknél független felfüggesztésű, a rugózást pedig torziós megoldással kivitelezték, amely érdekes helyzetet teremtett: a jobb hátsó kerék hátrébb van, mint a bal hátsó! Ennek magyarázata, hogy a rugóvégeket nem egy vonalban befogva rögzítették, így a mértani tengelyek nem érnek össze. Más furcsaság is akad. A műszerfal közepéből kilógó váltókar kezelése megszokást igényelt, mert a szokásos H-séma helyett forgatni és tologatni kellett. A kar voltaképpen egy hosszú rudazat markolataként funkcionált, mert a sebességváltó az autó orrába került, a motor elé...
Az alapmodell öt ajtóval és puritánul egyszerű, csővázas ülésekkel rendelkezett, de az évek során áruszállító furgonokat is gyártott a Renault, továbbá speciális kiviteket, limitált szériákat, és egyedi karosszériákat. A megjelenés nem sokat változott, a forma mindvégig felismerhető maradt - manapság a háromévente esedékes ráncfelvarrás mélyrehatóbb dolgokat jelent, mint amiben az R4 teljes élete során részesült -, de egy-két apró részlet azért segít az évjáratok meghatározásában: például 1967 szeptemberében vezették be a préselt lemez helyett a nagy alumínium hűtőmaszkot, és 1974 szeptemberétől aktuális a műanyag rács. 1977-ben legördült a szalagról az ötmilliomodik R4-es, 1985-ben már hétmilliónál ketyegett a számláló, és időközben az is kiderült, a Renault minije versenyautónak sem utolsó – a Marreau-fivérek 1980-ban a harmadik helyen, mindössze 1 óra 10 perc hátránnyal hozták be az R5 Alpine motorral szerelt R4-esüket a Párizs-Dakar ralin!
Használói, tulajdonosai szerint a Renault 4 bizonyos szempontból olyan volt, mint a VW Bogár, mert csak ment, ment és ment, ráadásul fillérekbe került a javítása, ha mégis valami probléma adódott. Az autóhoz alapfokon értők bátran vállalkozhattak házilagos karbantartásra, a legnagyobb gondot azonban a korrózió jelentette, igaz, a sok sík lemez miatt a foltozások java részéhez sem kellett lakatosmesteri vizsga. Amíg a torziós rugók bekötési pontjai ki nem rohadtak, addig az R4 szinte elpusztíthatatlan volt, fronthatása miatt télen is remekül boldogult, ráadásul a léghűtéses 2CV-vel ellentétben ebben érezhető hatásfokkal üzemelt a fűtés, illetve a páramentesítés.
Bár a mai napig sokan tartanak különféle Renault 4 kiviteket veteránautóként, ahhoz kétség sem férhet, hogy a legpompásabb, legszebb állapotban lévő kollekcióval maga a Renault gyár házi múzeuma rendelkezik. Mindent figyelembe véve, a gyűjteményben 20 darab R3 és R4, illetve a projekthez köthető prototípus parkol, köztük olyan finomságok, mint a csendőrségnek készült Gendarmerie, a Publicis reklámügynökség által készíttetett, GTL-alapú Seventies, a nőiesen elegáns Parisienne, Bernard és Claude Marreau 1980-as, 1,4-es, 93 lóerős motorral szerelt Paris-Dakar dobogós versenyautója, vagy éppen a nagyon rövid ideig létező strandautó, az 1969-es Plein Air – ez a hihetetlenül ritka változat a 4x4-es modellt is gyártó Sinpar nevéhez köthető.