1934-től a Citroën minden Traction Avant modellbe fűtőberendezést szerelt
Itt a jó idő - ahogy mondani szokás, a Napnak már van ereje -, és könnyen előfordulhat, hogy autóban utazva kellemetlenül magas lesz a hőmérséklet. A legtöbben erre csak legyintenek, hiszen egyre általánosabb, mondhatni hétköznapi eszköz az autóklíma – már a jól felszerelt kisautókban is ott virít a „hópihegomb” a műszerfalon. Persze, ez nem volt mindig így. A légkondicionálást, vagy régi zsargon szerint az
előállított levegőt először a textiliparban alkalmazták a páratartalom csökkentésére, majd a XIX. század végén jelentek meg az első mechanikus hűtőberendezéseket használó, elsősorban húskészítmények tárolására szolgáló kamrák. A hűtőegységek autóba építhetősége sok tényezőtől függött. A nyitott karosszériás járművekben egyrészt nem volt igény ilyen berendezésre (anno már a fűthetőség óriási eredménynek számított), másrészt még nem is állt rendelkezésre olyan technológia, amellyel autókhoz szükséges méretben gyárthattak volna készülékeket.
1939. november 4-én, a Chicagói Autószalonon mutatkozott be az a Packard modell, amelybe légkondicionáló berendezést építettek. A hátsó ülések mögé szerelt, az autó motorjáról hajtott készülék kapacitása 1,5 tonna jéggel volt egyenértékű, 24 órás folyamatos, nagy sebességű (autópályás) haladással
Az első légkondicionált személygépkocsi a második világháború előtt, 1939-ben jelent meg az Egyesült Államokban: a Packard márka vásárlói egy nagyon egyszerű, alacsony hatásfokú, és még szabályozhatatlan utastér-hűtő berendezést rendelhettek 274 dolláros felárért. Az autóklíma fejlődése azonban megállíthatatlanul elindult, és az ’50-es években már elfogadott dolog volt a tengerentúlon, hogy a hatalmas kocsikban hűtőberendezés teheti komfortossá az utazást. Mivel drága eszköz, értelemszerűen a luxusautók tartozéklistáin bukkant fel először, ahol a fejlesztés költségeit érvényesíteni lehetett a kocsi vételárában. A technológiai fejlődésnek köszönhetően az árak lefelé mozdultak, és jellemző adat, hogy 1975-ben az amerikai autópiacon négy kocsiból hármat légkondicionálóval adtak el, míg Európában csak az 1990-es években mutatkozott határozott fellendülés, döntően a felsőközép-, illetve a luxuskategóriás járműveknél.
Egyszerű körfolyamat a légkondicionáló berendezés működése
Kezdetben külön készüléknek számított az autóba szerelt légkondicionáló, a szellőzőrendszerbe integrált megoldást a technológiai fejlődés hozta magával
De miben is áll a varázslat, azaz hogyan működik a légkondicionáló? Egy zárt rendszerű keringési folyamatot képzeljünk el, amely nyomás- és halmazállapot-változására, valamint ezzel járó hőmérséklet változásra épül. A kör onnan indul, hogy kompresszor sűríti össze az ún. hűtőközeget – ez 1998-tól jellemzően az R134a jelű, az ózonréteget nem pusztító anyag, amely felváltotta a korábban használt freont. E sűrítés miatt megnő a nyomás és a hőmérséklet, a hűtőközeg így jut a kondenzátorba (köznyelven: klímahűtő), ahol cseppfolyós halmazállapotba kerül. A hőmérsékletet a motor hűtésében is tevékeny szerepet játszó ventilátor valamelyest csökkenti, majd ezt követően egy speciális szűrő, a szárítószűrő a következő állomás, ahol megkötik a nedvességet, és az esetleges szilárd szennyeződéseket. A legfontosabb lépés, hogy a hűtőközeg hidegebb legyen az utastér hőmérsékleténél, amit hirtelen nyomáscsökkenéssel, az ún. expanziós szeleppel lehet elérni. Végezetül az utolsó lépcsőfok a párologtatás - ennek folyamán keletkezik kis tócsa az autó alatt -, az utastér szellőztető rendszerén keresztül a hűtőközeg voltaképpen felveszi a kabinban uralkodó magasabb hőmérsékletet, kvázi így csökkentve a hőséget, amit az utasok éreznek. Innen a körfolyamat újra indul: sűrítés, hőmérséklet- és nyomásnövekedés, ventilátoros hűtés, szárítás, nyomáscsökkenés, párologtatás.
