Amit prémiumnak hívtak egykor – Bálna-Merci teszt

Bár konkurense akadt elég - akár otthonán belül is -, az akkori milliárdosoknak mégis csak az S-osztály kellett. Hogy miért? Méreteivel minden ellenfelére rálicitált, arányaival sokkal nagyobb autó érzetét kelti bármelyik vetélytársánál, nem hiába kapta itthon a bálna gúnynevet. A Mercedes-Benz nem kevesebb mint 1 milliárd dollárt költött a S-osztály fejlesztésére, hogy az minden konkurensnél jobb legyen és megfeleljen nem csak a cégvezetőknek, de az országok elnökeinek is. Ugyanis nem kevés ország vezetője használta a W140 generációt a maga idejében. Később a célközönség váltott a W140-t követő békalámpás generációra, ami nem tudta hozni az előd tekintélyét, ebben talán mindenki egyetérthet. Később a költséges fenntarthatóság miatt eldobták őket, a legtöbb ma már borzalmas állapotban van. Ennek a korszaknak vége, mára újra kezdenek feléledni, értékük és áruk is növekszik, ahogy erről a bálna-körképben is írtam. Tesztalanyomhoz hasonló példányt mégis nagyon nehezen találnánk, főleg itthon. Hangolódásképp álljon itt egy zseniális reklámfilm 1991-ből egy kis drifttel, dagonyázással, vizes jelenetekkel és persze a végén öltönyös úriemberrel a hátsó ülésen.
1991-től 1998-ig gyártották a W140 generációt, ezalatt rengeteg változáson ment keresztül. A Mercedes talán leginkább ikonikus luxusszedánjába minimum hathengeres motorok kerültek, ebből kettő volt dízel, de kétféle V8-cal, sőt V12-vel is felvértezték később. A legnagyobb az AMG 7,3 literes V12 bestiája volt. Tesztalanyom nem csak egy hagyományos hosszított tengelytávú, már az 1994-es gömbölyítő facelift utáni S 600, hanem egy Lorinser tuningcsomagos, a Mercedes első sorozatgyártott V12-esével felvértezett darab, ami további értéket ad a bálnának. Japán piacos volt, ahol belerendelték az összes akkor elérhető extrát, de egész korán Magyarországra került. Mindkét országban sofőrösként használták, itthon egyedi rendszámos volt, a tulaj kizárólag jobb hátul ült. Innen még az anyósülést is képes volt átállítani, hogy jobban elférjen. Szerencsére most ismét hozzáértő kezekbe került és hosszútávon terveznek vele, nagyon vigyáznak rá. Szerencsére.
A vezetési élményt képtelenség lenne bármivel összehasonlítani. Döbbenet, hogy milyen könnyen megindítja a 2,3 tonnás testet a V12-es. Az üléseket a legkényelmesebb fotelekhez hasonlíthatjuk, amiken még egyszer elférnék magam mellett. A kormányszervó könnyed, egyetlen ujjal vezethetünk 5,2 métert. Fordulóköre - Mercedeshez hűen - hihetetlenül szűk, a kisebb kategóriák is megirigyelhetnék. Mára persze minimális holtjátéka már van a kormányzásnak, a fék is egész lent fog, pedig a V8 és V12 változatok strapabíróbb fékekkel épültek. Körülbelül 250 000 futott kilométer után is minden milliméterre reagál a gázpedál, nagyon finoman tudjuk adagolni az erőt. A futóművén még van mit dolgozni, kissé hangos, kissé kemény már, kétlem, hogy újonnan bármit észre lehetett venni az úthibákból. A Lorinser pakk teljes kínálatát felsorakoztatja ez az autó, ilyen a hátsó szárny, a ködfénylámpa nélküli lökhárító, az oldalkopoltyú, vagy a krómozott küszöb. Természetesen ezek többsége magán hordja a Lorinser logót, a kipufogórendszer tényleg teljes egészében gyári, sorszámozott, hatalmas dupla krómvégben végződik. Megkérdőjelezhető a szépsége, de ha már így gurult le a gyártósorról, hát így marad.
A szélvédőn kinézve hosszan terül el a motorháztető, a távolban a háromágú csillag tudatja velünk, miben ülünk. Gázadás, majd méltóságteljesen kezd el visszakapcsolni az 5 sebességes automataváltó, felbőg a 12 henger, orrát kissé a levegőbe emeli. Megvan a tekintélye az utakon, kintről nézve messziről látni, hogy egy nagy fekete kocka áll az autósorban. Az indexnek például nincs hangja, nehogy zavarja a fülünket, minden motoros, nehogy megerőltessük magunkat, vagy túl messzire keljen nyúlnunk. A csomagtérajtó gombját megnyomva egy hosszúkás lemez ugrik elő, azzal nyithatjuk, hogy nehogy koszos legyen a kezünk. A motortér hasonlóképpen nyitható. Az ajtók szervóval csukódnak, nem érdemes becsapni őket. Finoman húzódnak be, nehogy véletlenül ajtócsattanás zavarja meg a fülünket.
De hogy miket tudott 1996-ban a sportosabbra vett bálna? Fényre sötétedő belső tükör, Bose hifirendszer finom hangzással, sötét velúr tetőkárpit, motorosan állítható kormányoszlop, hátul minden ablakon elektromosan húzható árnyékoló, parkolóradar, tempomat, sebességhatároló, több fokozatú napfénytető, italhűtő a középső ülésből hajtható könyöklő mögött, motoros hátsó üléstámlák, ha feküdni lenne kedvünk, ülésfűtés elöl-hátul, elöl memóriás, deréktámaszos ülések és lámpás piperetükrök hátul is. Hatalmas újítás volt a duplafalú ablak, ami már felfelé is automatán kúszott, hiszen ellenállást észlelő automatikával szerelték fel. Az utastér simán letagadhatna 100 ezer kilométert. Az anyagok minősége hibátlan, gyönyörű, érdekes látni, hogy mit hívtak akkor és mit hívunk most prémiumautónak. Az egész beltérben valódi bőrkárpitozást használtak. Mai napig hibátlan állapotban van a ritkaságnak számító bicolor bőrbelső, ahogy a fabetétek is. Hiánytalanul megvan a szerszámkészlet, a gyári CD-tartó a csomagtartóban és az elsősegély-doboz a hátul ülők feje mögött. Utóbbi szintén bőrrel varrott, mert miért ne.
Kapott egy nagyszerű fedélzeti komputert is, amit egy gombnyomásra felnyíló műszerfalelem alatt találunk. Itt látjuk például a fogyasztási adatokat is, ami jelen esetben 29 liter/100 km, de úgy általánosságban is 25 liter felett van. Na jó, autópályán képes lemenni 20 literre. Döbbenetes adat, de ez az áldozat a luxus oltárán. A Mercedes persze azokra is gondolt, akik élvezni akarták a vezetést, nekik ott volt a kupé. Utóbbi egyébként drágább is volt, mint a limuzin, pedig csak egy feleslegesen nagy két személynek elegendő méretű luxusautó. Persze a felsőbb rétegeket pont ezért vonzotta, minél exkluzívabb, annál jobban kell. Így van ez a szedánnal is, csak azt épp sofőrösként használták legtöbbször. Ezért van például Oroszországban hatalmas kultusza a W140-nek, ahol nem hajlandóak ezen luxusszint alá adni, ezért a legtöbb gazdag családnál végig pöfögi a szibériai telet 1-1 S-osztály. A hazai utakon mára kevesebb bálnát látni, de azok legalább egyre jobb állapotúak. A lelakós korszak úgy látszik, lassan lecseng.
A szinte teljes mértékben elektronizált utasteret így mutatta be egy korabeli reklámfilmben egy sárgakosztümös hölgy. Szintén zseniális korkép:
Mit ér most egy ilyen? A Mercedes-Benz S-osztály korabeli árát egy 1993 novemberi Autó Kettő magazinból lestem ki. Az általam is tesztelt S 600 lang 20 434 875 forint listaáron szerepel - akkor, amikor egy 1,3-as Suzuki Swift még GL felszereltségben is 1 millió forint alatt tudott maradni, és amikor egy 2107-es Ladát 499 000 forintért dobáltak. A csúcsfelszereltség és a Lorinser csomag nyilván plusz felárat jelentett. A Használtautó.hu rendszerében egyébként pont található a tesztalanyhoz hasonló S 600 L Lorinser 5 200 000 forintért. Abban biztosak lehetünk, hogy ma már csak azok vesznek bálna-Mercit, akik igazi Mercedes-Benz fanok, és képesek kifizetni az eszméletlen drága fenntartási költségeket a kilencvenes évek luxusáért. Ehhez valódi tisztelet és szeretet kell. A tesztalany tulaja is körülbelül félmillió forintot költött volna már most a felhasznált alkatrészekre, ha nem álltak volna alapból rendelkezésére a darabok. Ma már nagyon nehéz alkatrészeket találni hozzá, ha találunk is megfelelőt, drága tétel. Mégis lesznek, akik úgy gondolkoznak, mint Ő: a W140 az utolsó méltóságteljes S-osztály volt.