Zseniális ralisztori a zöldséges Merci történelméből

Nem mindig volt ám olyan a raliversenyzés, mint amilyennek ma a legtöbben ismerik. A kezdetek kezdetén nem három napig tartott egy verseny lebonyolítása, hanem volt, hogy hetekig, hónapokig küzdöttek egymással, no meg a természet elemeivel a versenyzők, kontinenseken átívelve. Egy-egy gyorsasági szakasz nem 25 km-es volt, hanem több száz. Ma már kevesebb hosszútávú ralit szerveznek, leginkább biztonsági okokra hivatkozva. Azért maradtak nyomai a múltnak, bár leginkább a tereprali világában, elég a Dakar Rally-ra gondolni, ugyanakkor tavaly például járt Budapesten, és jó példa a Peking to Paris retro rali is, aminek indulói az ősi szokásokhoz visszanyúlva, a veterán autókat határaikon túl hajszolva mentek át a fél bolygón. Utóbbihoz hasonló eseményről emlékezik most meg a Mercedes-Benz, akik pont 40 éve ezen e napon hozták el a Singapore Airlines London–Sydney Rally első két helyét.
1977. augusztus 14-et írtak, amikor 69 versenyautó felsorakozott a londoni Covent Garden Operaház (mai Királyi Operaház) előtt, hogy végigküzdjék a világ egyik legnehezebb raliversenyét. Mindezt abban a korban, amikor még számtalan ilyen esemény volt, amik mögött komoly szponzorok álltak és óriási figyelem övezte a pilótákat és autóikat. Nem véletlen, hogy a Mercedes-Benz is meglátta benne a potenciált és hat darab „zöldséges” 280 E-t (W 123) állított csatasorba. Egészen pontosan ezek nem gyári autók voltak, mindegyik privát nevezés volt, de a stuttgartiak minden háttértámogatást megadtak, és a főhadiszálláson tervezték, majd szerelték össze a hetvenes évek végének sztár szedánját, hogy bizonyítsák annak strapabírását és megbízhatóságát. Emellett persze a Mercedes jól ismert kényelmi komfortja és a motor teljesítménye is hozzájárult a sikerhez.
A résztvevőknek több mint 30 000 km teljesítése volt a cél, három kontinensen át, 30 nap és éjszaka alatt. Háromszor szeltek át tengert és több éghajlattal kellett megküzdeniük. Éppen ezért komoly előkészületekre volt szükség. A legszembetűnőbb, hogy a lökhárítókat homoktrepnikre cserélték, a fényszórókat extra gallyvédőkkel védték, és elmaradhatatlanok voltak a bitang méretű sárcsapók. Csupa gyári alkatrészt használva, sport lengéscsillapítók és úgynevezett trópusi rugók gondoskodtak a futómű 35 milliméteres emeléséről. Így olyan hasmagasságot kapott a W 123, amit bármilyen mai városi terepjárónak hívott SUV komolyan megirigyelhetne. A 15 colos felnikre ballonosabb terepgumikat raktak, a futómű főbb részein erősítettek, hogy bírják a strapát. Mind a hat nevezett 280 E megkapta a W 116 S-osztály V8-asának négysebességes kézijét a gyári váltómű helyett, mi több, a brit csapatok is balkormányos autókra váltottak, hogy ne legyen gond az alkatrészellátással.
Még arra is odafigyeltek, hogy útközben leginkább csak 82-es oktánszámú üzemanyag töltésére lesz lehetőségük, ezért a gyújtást is ehhez hangolták, de magukkal vittek oktánszám-növelőt is, ami speciális, a magas és a helyi kisoktánszámú üzemanyag elegyét is kezelő tankot igényelt. Persze az autó szükséges pótalkatrészein kívül vittek magukkal malária elleni gyógyszereket, rovarriasztót, víztisztító tablettát és toalettpapírt is. No meg Kendal mentacsokit, mert hát britek, na. Természetesen szervizautók is tartottak velük, Perzsia és India között például a versenyautókhoz hasonló 280 E modellek, de Ausztrália hosszú sivatagos részein jobbnak láttak Unimogokat bevetni. Egy hónap után Andrew Cowan és csapata győzni tudott az 1977-es London–Sydney ralin, mögöttük Anthony Fowkes és csapata végzett a második helyen, ugyanolyan Mercedes-Benz volánja mögött, és további két 280 E fért be a top 10-be. Egyébként egy másik híres operaháznál, Sydneyben ért véget a versengés, a győztes versenyautó pedig állandó kiállítási tárgy lett a stuttgarti Mercedes-Benz Múzeumban.