Vigyázat, Németországban is vannak ám mókolt autók!

Menekülés a német(országi) csalók markából
A történet előzményéhez tartozik, hogy egy személyszállítással is foglalkozó vállalkozásom van, és mostanában autónknál műszaki problémákkal küszködök, egyébként is tervben volt egy új Ford Transit beszerzése (amire, jelenleg kb. fél évet kellene várni), így hát elkezdtem – sok más honfitársunkhoz hasonlóan – Németországban autót nézni.
Nem tartom magam autós téren teljesen tapasztalatlannak, néhány autó eladásán, vásárlásán túl vagyok, üzemeltetettem is már „pár” járművet korábbi munkahelyemen. Tehát nekibátorodtam a külföldi beszerzésnek, amit kissé a „kényszer” nyomása is elősegített. Korábban az elém kerülő összes autóbehozatallal foglalkozó cikket elolvastam, ahogy említettem is, érdekel a téma.
Szóval megtaláltuk fiammal – aki közel 20 éves, a győri egyetemen tanul, középfokú német nyelvvizsgája van – a számunkra ideális autót a 2015/04. évjáratú Ford Transitot L3 H2 méretben, hátsó klímával, fronthajtással, 6 900 kilométerrel, stb., 23 900 € irányáron, Kölnben. Épp ilyen autóra lenne szükségünk. A hirdetés amúgy még most is él, letakart rendszámokkal látható rajta az autó.
Felvettük a hirdetővel a kapcsolatot, próbáltuk visszaellenőrizni a hirdetés valóságtartalmát, amire rákérdeztünk, azt megerősítette a kocsival kapcsolatban az eladó. Nagyon készséges volt az ember, mindent nyugtázott, ami a hirdetésben volt… Azt egyből kiszúrtuk, hogy nem lehet Euro 6-os a motor, mivel ennek a fejlesztésére hivatkoztak az itthoni Ford kereskedőnél a gyártás elhúzódása miatt. Rá is kérdeztünk, elírásról beszélt, no de betudtuk annak, hogy biztos nem ért az autókhoz.
Amikor a Transit előéletéről kérdeztük, elmondta, hogy óvodásokat szállítottak vele, ő volt a sofőrje, majd hozzájutott, de nem akarja megtartani, a nevén van, papírjai rendben vannak (törzskönyv, forgalmi, hitel sincs rajta). Megkérdeztük a gyári kulcsairól, amit megerősített, megvannak. Tehát a lehető legalaposabban körbejártuk a történetet, még Ford szervizben történő átvizsgálásba is „természetesen” beleegyezett.
Megjegyzem több telefonhívás is volt viszonylag rövid időn belül, amikre készségesen válaszolt. Mindezek után rátértünk a vételárra, amit végső árként 21 000 euróban jelölt meg. Mondanom sem kell egyre izgatottabbak lettünk, hogy ez az autó kell nekünk, hiszen rögtön 2900 eurót, közel 1 millió forintot alkudtunk belőle.
Eszembe jutott még, hogy elkérjük az alvázszámot, mivel a Fordnak van az „Etis[/url]” nevű netes programja, amivel le lehet az autónak minden lényeges gyári műszaki és felszereltségi adatát ellenőrizni. Az alvázszámot is elküldte SMS-ben, igaz kicsit később – hivatkozva, hogy munkában van… Szombati napról beszélünk egyébként. Megnéztük az Etisben, minden stimmelt, gyártási idő, felszereltség, boldogság. Már pakoltunk is szinte, hogy induljunk.
Ám a kisördög csak ott motoszkált bennem, még biztosabbra akartam menni. A kisbuszunk éppen hazafelé tartott, 2 órányira volt Kölntől, megkaptuk a címet is. Sofőr kollégáimat a helyszínre irányítottam (ők is láttak már egy-két autót, egyikük korábban mobil eredetvizsgáló volt egy cégnél). A megbeszéltek szerint már várta őket az eladó és készségesen megmutatta a járgányt – igaz már 21 óra felé járt az idő – és a papírokat is. A törzskönyvet, a forgalmi engedélyt, sőt a saját arcképes igazolványát is elővette bizonyítva, hogy a nevén van az autó!
A Transit a fiúk szerint is maga a tökély, új szaga van, sérülésmentes, olyan felszereltséggel rendelkezik amilyen kell, motortere makulátlan – már amit persze lámpafénynél láttak. Ott az autó mellett a telefont átadva meg is beszéltük, hogy hétfőn reggel ott vagyunk, kell az autó, másnak oda ne adja, az árra még egyszer rákérdeztünk.
Lehetett valami kommunikációs félreértés, mintha foglalóról beszélt volna, de mikor a fiam rákérdezett, hogy pénzt hagyjunk-e ott, elutasította az ember, csak a szavunkat kérte, hogy biztosan menjünk.
A fenti előzmények után már úgy gondoltam, ha valaki alaposabb, akkor „festi” magát! Még az este utánanéztem, miként is néz ki konkrétan az a német törzskönyv, a forgalmi engedély, mennyi a regisztrációs adó, kell ugye a kétnyelvű adásvételi szerződés. Annak is, hogy milyen módon lehet hazahozni az autót. Korábban erről is informálódtam, most meg is győződtem róla, hogy nekünk a piros szélű ideiglenes rendszámot kell kiváltani.
Eljött a vasárnap, ebéd után indulás előtt még felhívtuk az eladót, hogy hétfőn reggel 8 körül találkozzunk a korábban megadott címen. Beszéltem még egy autókereskedő barátommal, hogy mire kell esetleg különösen figyelni. Elmondása szerint a papírokkal nem szokott baj lenni, de amikor váltom ki az ideiglenes rendszámot, és a tulajdonos kivonatja Németországból az autót, a német hivatal mindent leellenőriz. Azt hangsúlyozta, hogy a németnek az ÉRDEKE a kocsi leíratása a nevéről, mivel a közterhek csak ezt követően szűnnek meg. (Meg azért is, hogy a hazaút bírságait ne ő viselje - a szerk.) Úgy kalkuláltam, hogy korábban odaérünk, kinéztem néhány kilométerre egy benzinkutat, oda navigáltunk, érkezés után aludni is tudtunk néhány órát a kocsiban.
Hétfő reggel lett, 8 órára beszéltük meg a találkozót a korábban megadott címre. Kicsit hamarabb érkeztünk, távolabb találtunk parkolóhelyet. Mondom a fiamnak, nézzünk szét a környéken, ritkán járunk erre. Meg aztán kíváncsi voltam, hol fényképezhette le emberünk az autót, hátha ismerős lesz a fotó háttere.
Egy párhuzamos utcában sétálva – mit ad a teremtő – megláttuk egy parkolóban, amiért jöttünk. Körbenézve teljesen stimmelt minden (még éppen a festékmérőt nem vettem elő, hogy körbemérjem, gondoltam ráér később), azonban mikor összehasonlítom a szélvédő aljánál látható alvázszámot a nálam felírttal, kissé arcomra fagyott a mosoly: a végén a számok nem stimmeltek. Ekkor már a kisördög motoszkálni kezdett bennem.
No, vissza a találkozási pontra, közeledett a megbeszélt 8 óra. A címmel szembeni oldalon közelítettünk, mikor integet nekünk egy középkorú, töröknek kinéző ember (már a sofőr fiúk is mondták, kire kell számítani) hevesen gesztikulálva és egy kerékpárt tolva.
Mondja, hogy itt van de rohannia kell vissza a munkába (eleve tudta, hogy autót akar eladni…), menjünk itt parkol a közelben az autóval, gyorsan nézzük meg.
Miközben szinte loholtunk az autó irányába, folyamatosan beszélt – fiam egy részét értette, más részét persze nem – és néha komolyan mondom a bicikli kormánya keresztbe fordult a kezében úgy, hogy majdnem átesett rajta. Utólag visszagondolva egy megrendezett, begyakorolt színdarabnak voltunk a tanúi/részesei.
Odaérve az autóhoz, kinyitotta a hátsó ajtót, nagy lendülettel behajította a kerékpárt és kiállt a kocsival, mert a fél oldalát bokor takarta. Átmentünk az eredeti találkozási hely közelébe, ahol megállt az út szélén, hogy körbe tudjuk nézni az autót. Az egész folyamatot a sietés és a kapkodás jellemezte. Közben persze hadart mindenfélét, próbálta elvonni a figyelmünket az autóról, mondjuk „előnyére” legyen mondva, a kocsi papírjait és a fényképes igazolványát is lobogtatta és a kezünkbe is nyomta.
Szerencsénkre, már tudtam mire kell koncentrálni (persze az autó állapotán kívül, ami makulátlan és újszerű volt, a festékmérés sem talált kivetni valót), azaz nézte néztem a papírokat.
A törzskönyvön szereplő alvázszám megegyezett a kocsin levővel, a forgalmiba írt alvázszám meg egyezett azzal, amit nekünk elküldött az ember, és amit megnéztünk a Ford Etisben. Emberünk neve a forgalmiban egyezett az igazolványéval, no erre varrjunk gombot!
Mutatom neki, hogy „problem van a VIN-nel”. Ő meg mondja, hogy neki rohanni kell vissza dolgozni. Mondjuk neki, így nem lesz üzlet. Mire ő, hogy délután 1-2 óráig dolgozik, végez, aztán meglátjuk mit tudunk intézni!!!??? Mi meg ezért jöttünk 1 400 km-t... Végül abban maradtunk, hogy megpróbál délben eljönni a munkahelyéről.
Ekkor már tudtam, nekünk meg kell keresni a rendszámirodát – honi nyelven a Zulassungsstellet, amit kis utánajárással sikerült is megtalálni - szereztünk róla kinyomtatott információt címmel, telefonszámmal, nyitvatartási idővel! Hétfőn 12 óráig van nyitva tartás. Elmentünk az iroda címére, ahol láttunk sok szerencsés embert ideiglenes rendszámmal a hóna alatt. No, de tudtuk legalább ez lesz az üzlet végállomása!?
El is röppent a délelőtt, mentünk vissza az eredeti helyszínre – bár az már biztos volt, egy éjszakát Kölnben kell aludni. Telefonon kaptuk is a jó hírt: a papírok rendben vannak. Emberünk jött az „apjával”, aki délelőtt kicseréltette a hibás alvázszámot tartalmazó forgalmi engedélyt (valóban, teljesen új, makulátlannak tűnő okmány volt nedves pecséttel, matricával), már vigyorogtak is a biztos üzlet reményében.
Akkor jött a fekete leves, mikor mondtuk, hogy az autót csak a biztosítással együtt kiváltott rendszámmal fogjuk elhozni, és kellene keresni egy nyitva tartó rendszámirodát (kereskedő barátom megerősítette telefonon, hogy biztosan van ilyen, ha nem Kölnben, akkor a környező városok valamelyikében).
Egyre erősködtek és próbáltak meggyőzni minket, hogy a német rendszámot ideadják ők, írunk papírt, a német rendőr nem fog kötekedni. Mondtuk, hogy csak át kellene tenni az üzlet megkötését másnapra (keddre), mert akkor már negyed 8-tól nyitva van a rendszámiroda.
Ekkor már szóba került, hogy van 2-3 érdeklődő is, akik adnának 22 000 eurót is az autóért, tehát menjen az üzlet most! Közben az „apja” korholta a fiát, miért kellett ilyen olcsón odaígérni az autót, mire a válasz, hogy „de hát tudod, nagyon kell a pénz”. Mondták is még, hogy most ennyi az ára, mert már este elviszik-
De hát kitartottunk amellett, hogy csak hivatalosan kijelentve és az ideiglenes rendszámmal vagyunk hajlandóak az autót megvenni. Mi még próbáltuk mondani, hogy másnap reggel az irodánál találkozunk, mire ők: ha még meglesz az autó, akkor igen. Amikor az elköszönésre került a sor, mondjuk az embernek nem írja fel az okmányiroda címét? Mire ő nagy gúnyosan, tudja, hiszen idevalósi! Láttam az arckifejezésükön, ebből nem lesz üzlet.
Megaludtunk végül, de nagyon nehezen találtunk szállást a karnevál miatt – még ez is. Reggel próbáltunk telefonálni, készülék kikapcsolva. Az autót sajnálatomra nem sikerült megvásárolni, de ha láncolatban tévedünk – vagy nincs szerencsénk, és rosszabb szándékú bűnözőkbe botlunk - igen nagy árat fizettünk volna a semmiért.
Fiammal végül konklúziót vontunk – saját bőrünkön is megtapasztaltuk:

1. Nincsen ingyen ebéd.
   
2. Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az nagy valószínűséggel nem is igaz.

Egy dolognak viszont örülök, azon kívül, hogy szerencsésen megúsztuk a kalandot, mégpedig, hogy olyan tapasztalattal gazdagítottam a fiamat, amit semelyik egyetem nem ad egy diáknak sem, üljön benn akár minden előadáson éveken keresztül.[/i]