Vezettem egy Bentley-t! Nem élveztem, pedig remek autó

Nem mondom, hogy hiányzott az éltemből, hogy vezessek egy Bentley-t, mégis azonnal lecsaptam a lehetőségre, amikor egy barátom feltette a kérdést: lenne-e kedvem megfotózni egy ismerőse ismerősének az autóját, ami történetesen egy 2010-es év végi Bentley Continental Flying Spur Speed. Dehogynem, ha lehet, mennék is vele egy kört - csaptam rá a lehetőségre. A tulajdonosnak nem is volt ellenére, azért mielőtt átadta a volánt, megkérdezte, hogy vezettem-e már hasonló teljesítményű autót. Persze, hogy vezettem, hiszen volt már alattam Maybach is, miután az importőrnek aláírtam, hogy kár esetén 20%-os önrészt kell állnom. Most pedig casco nélkül vállaltam az autót, ami közel ötévesen is uszkve másfélszeresét éri a lakásunknak. Őrült voltam, de időnként be kell vállalni némi rizikót. Ez persze egyenesen vakmerőség volt. Szerencsére nem adódott semmi gond.
Viszont az egyértelmű, hogy nem tudott tiszta öröm lenni a vezetés, hiába simogattam én finoman a gázpedált, így is végig bennem volt a zabszem: nehogy történjen valami. Nem tudtam kiélvezni a 6,0 literes, ikerturbós W12-es 610 paciját, illetve már 1750 1/perc fordulatnál érkező 750 Nm nyomatékát. Azt sem tapasztaltam meg saját magam, hogy mit tud az erősebb Speed verzióhoz izmosított fékrendszer, s hogy kanyarban valóban kellően sportos-e az üresen is 2,6 tonnás, amúgy összkerékhajtású gép. Szolidan elvittem fotózni, megállapítottam, hogy hiába lehet a Bentley belsejébe 17 féle bőrszínt rendelni, magától a kiviteltől, főként a műanyagok minőségétől nem vagyok lenyűgözve. Azokon nagyon látszik, hogy ez egy 2006-ban kijött széria. 2009-ben frissítették ugyan, akkor érkezett kínálatába a Naim hifi, melyre külön felhívta figyelmemet a tulaj; csak az annyiba került, hogy abból én már komolyabb flottát tudnék magamnak vásárolni.
A hangrendszert ki sem próbáltam, biztos jó. Viszont sofőrként a ma már gyorsnak nem nevezhető 6 sebességes ZF automatával olyan nagyon nem nyűgözött le a Continental. Oké, hogy brutálisan erős, érezni is a 4,8 másodperces 100 km/órára gyorsulást, a 322 km/órás csúcssebesség lehetőségét is, ám a hazai utakon egészen egyszerűen kiélvezhetetlennek tűnt ez az autó. Fotóztam, amire persze volt kétszer 10 percem kábé, aztán vissza sem kívánkoztam a volán mögé. Hátra ültem, s megértettem, hogy mi a jó a Bentley-ben.
A hátsó üléseket elfektetve, az alapáras négyzónás klímát vagy akár a hátul is meglévő, természetesen szabályozható ülésfűtést bekapcsolva a steppelt bőrben kontinensnyi utak is kényelmesen letudhatók. Olyan tempóban, hogy a kommersz 7-es BMW-ket és S-osztályos Mercedeseket is kitessékelhetjük magunk elől az autobahnon, s közben a reptéri motozásnak, átvilágításnak sem tesszük ki magunkat. A légrugós futómű természetesen még az amúgy alapáras 19 colos (275/40-es abroncsokat hordó) felnikkel is igencsak távol tartja az úthibákat, kanyarban persze feszesen tart. S megízlelhettem azt is, hogy igen, nagyon brutálisan is tud menni ez a luxuslimuzin, aminek újkori alapára mintegy 200 ezer euró. Ez pedig egy jobban felszerelt példány, így közel ötévesen is elkérnének érte százezret, ami nem is irreális érte, ugyanis nagyon keveset, alig több mint 30 ezer kilométert futott. Az amúgy nem magyar, de itthon élő tulaj ugyanis rájött, Budapest nem Monaco, itt nem lehet feltűnésmentesen létezni egy Bentley-vel.
Vett inkább egy fele ilyen erősnek sem számító, persze így is messze túlmotorizált középkategóriást, ami ha nem is egy rejtőzködő autó, de a fehér Bentley-hez képest egy szürke szamár - az eltűnés érdekében. Meg tudom érteni, de azt is, hogy aki megteheti, egyszer egy ilyen autót is megkóstol. Nem egy BMW, nem egy Merci, drágább, nem egyértelműen jobb, más. És az a vicces, hogy ez a valóban korrektebb lakásnyi, már-már családi háznyi autó még mindig nem a használtautó-kínálat csúcsa. Az nem is kétszeres, hanem több mint háromszoros szorzóval odébb van - ahogyan az keddi cikkünkből kiderült. Lehet ámulni, nem csak az esti tűzijátéknál.