Vérbeli igásló – Dacia Duster használtteszt

Mennyivel jobb sorsa lehetett volna, ha hozzánk is Renault emblémával érkezik!

A Dusterrel az volt a legnagyobb baj, hogy a Dacia modellkínálatát bővítette vele a Renault, ha a sajátjában tette volna, egészen más megítélése lenne, ebben biztosak lehetünk. 1999-ben került a Renault kezébe a Dacia, talán ez volt a legjobb, ami a márkával történhetett, hisz a franciák rengeteg meglévő - olcsó - technikával tudták fölfejleszteni az akkori modelleket, 2004-ben pedig megjelent az első új modell, a második Clio, de leginkább a Thalia alapú Logan. Ezzel a Dacia újra megjelent Európa több országában, köztük nálunk is. Az igazi áttörést viszont egyértelműen a Duster hozta, visszatekintve az első Loganre és MCV-re, messze a legélhetőbb modelljük volt.
Alapjaiban persze nincs nagy különbség, a Duster is pont ugyanarra a padlólemezre készült, mint a második Clio és a többi Dacia modell - ez egyébként az új modellnél sem változott. Ez hozza magával azt, hogy egy kisautós padlólemezhez kisautós futómű dukál, a Duster mozgása mégsem annyira rossz, mint azt elsőre gondolnánk. Bár a futómű lágy, amit felár esetén a legnagyobb 16-os kerékkel sem lehetett túlságosan keményre varázsolni, a legjobb mégis a fapados verziók acélfelnijére húzott ballonos gumikkal volt.

Magyar útviszonylatra egyszerűen nincs jobb, az úthibákat úgy nyeli el, mintha ott se lennének.

A tempós kanyarokkal vigyázni kell, bizonytalanul borulékony, de az csak az érzés, az alacsony önsúlynak hála senki nincs életveszélyben. Kormányzása pocsék, a hidraulikus rásegítésű szervó miatt olyan, mintha befőttes gumik kötnék össze a kormányoszlopot és a kormányművet, ehhez persze hozzá lehet szokni, és ez a legrosszabb része, meg a mélységben állíthatatlan kormány. Mindkettőt megoldották az új modellnél, mondhatjuk, hogy tökéletesítették.

A tulajdonosok imádják a Dustert, mert tudják, mire való, és tudják, mire fogják használni.

Nekem sosem volt, ellenben korábban céges autóként volt szerencsém hozzá. Egy kölcsönző flottájából használhattam egy fapadosat időnként, volt, hogy sorsoltuk a kulcsát hétvégére, annyian szavaztunk rá. Nem egy álomautó, de pont annyira igénytelen, hogy ne kelljen rá túlzottan vigyázni. Vezetni borzalmas, de megnyugtató, hogy nagy gondot nem tudsz vele okozni, és a fáradt nap után nem kell azzal küzdeni, hogy kerülgeted a kátyúkat. Az 1,6-os benzines elég vérszegény, de megteszi, pont olyan, mint maga az autó, ellenben az 1.5 dCi teljesítménye pont annyira elég, hogy ne okozzon kellemetlenséget. A fotókon szereplő példány egy ünnepi, Celebration kiadás a 110 lóerős dízelmotorral szerelt csúcsváltozat a korai Nissan X-Trail-ből származó összkerékhajtással és kézi váltóval, mondhatni a legjobb összetétel.

Alig három éves, és amit lehetett, azt megkapta tulajdonosától, mind igénybevétel, mind szervizügyileg. Ahogy az az átvétel utáni első fotón is látható, nem volt kímélve, azonnal ment földútra. A használat behatárolása nagyon fontos, olyan autó kellett, ami mondhatni strapabíró, hiszen nem csak közúton, de földúton is rendszeres használat elé nézett. Szabadidő-autót szabadidős tevékenységhez illik választani, és egy lovasnak bizony nem kikövezett út vezet a kenelekhez.

Sár, dagonya, nyomvályú, por, a Duster tekintélyes hasmagasságával sosem okozott kellemetlen pillanatokat, ahogy a hajtás sem, mindig tette a dolgát.

48 000 kilométer, részint földúton és enyhe terepen megtett táv után az 1,5-ös dCi köszöni, jól van, bár a dízeles zakatolás a mai napig erősen bezengi az utasteret.
Minőségben sosem volt jó, amin a ráncfelvarrás sem változtatott. A bolyhosodó szövetek, vékony szőnyegek mellett a tetőkárpit szigetelése sem volt megfelelő. Ennél az autónál is folyamatosan mocorog a plafon, ám ezt elvileg garanciában meg is csinálják, ezt a példányt még épp a helyrerakás előtt próbáltuk. A különkiadás miatt valamilyen oknál fogva kék színnel próbálták feldobni az utasteret, ami az üléseken és az öveken köszön vissza, utóbbi mára szintén jelentősen kiszálasodott. Az utólagos kormányvédő sem csak hóbort miatt került fel, két év alatt a gyári kormány műbőr borítása csúnyán kifényesedett és csúszóssá vált.

Csúnyán megöregedett, furcsa ezt látni egy alig hároméves autónál.

Ott van például a harmadik féklámpa belső fekete műanyag borítása. Úgy felmelegítette az izzó, hogy láthatóan megolvadt, mára pedig el is repedt.
Helykínálata nem rossz, azt mindig lehetett szeretni, hogy a hátsó sorban is remekül elférni, és a csomagtér is kielégítően nagy. Az utastér rossz anyagai miatt nagyon nehezen is takarítható, így az egyébként is mostoha használat még jobban amortizálja. Tisztán városi használat mellett vélhetően nem pusztul ennyire gyorsan, ám az látszik, hogy nem állja az időt túl biztatóan. Azt tudjuk, hogy az 1.5 dCi sokáig élhet, ha szigorúan betartják az olajcserék ciklusait, vagy akár még hamarabb is elvégzik a karbantartásokat. Így az is elmondható, hogy ennek a Dusternek is tovább lesz jó állapotban a hajtása, mint maga az autó.

Az új modell jóval autószerűbb, bár technikában nem változott, pont annyival másabb, hogy érezhetően jobb a minőség vezetés közben.

Jóval több a hangszigetelés, csöppet erősebb a dízelmotor, ehhez is hatfokozatú a kézi váltó, az üléspozíció és a felhasznált anyagok pedig erősen javultak. Hogy új Dusterre váltanak-e a régi Duster-tulajok? Aki teheti, biztosan, ám vannak további csábító ajánlatok, ennek a helyére például legfőbb vetélytársa, egy Vitara érkezett. A döntés nehéz volt, ám a két autót egymás mellett próbálva felhasználóbarátabbnak tűnik az esztergomi japán modell. Vajon terepképességei meg tudják közelíteni a Dusterét? Hamarosan erről is olvashatnak!