Veled Lacháza is Monte Carlo: Mini Cooper JCW

1959-ben az akkori BMC konszern a zseniális Alec Issigonis tervezte Minivel sikeresen kitolta pár évtizeddel az önálló brit autógyártás várható élettartamát. A Mini a hatvanas évekre olyan népes modellsorozattá nőtte ki magát, amihez képest a ma kínált tucatnyi változata kismiska. Mindegyik közül mégis az igazira, a régi Minire emlékszünk a legszívesebben, meg természetesen a gyári sportváltozatra, a Cooperre. Az első, 1961-es, ezres Cooper még alig 55 lóerős volt, ami a mai fogalmaink szerint már nagyon kevés. Persze a sima 34 lóerős és úgy is elég fickós alapváltozathoz képest viszont kifejezetten sportkocsis lett. Pláne a még erősebb Cooper S, ami 1.1-es ősmotorjával és két SU karburátorral kerek 70 lóerőt tudott.

Több más sportsikere mellett a legnagyobb eredmény, hogy ralikarrierje során az eredeti Minivel háromszor is megnyerték a Monte Carlo ralit. Paddy Hopkirk, Timo Mäkinen és Rauno Aaltonen ráadásul úgy lettek mind győztesek, hogy 1966-ban az első három helyről kipöccintették őket egy súlyosnak ítélt szabálytalanság miatt. A lobbi már akkoriban is komolyan ment az autósportban; a többi gyártó csak a kiegészítő lámpasor bekötésével tudott a Minin fogást találni. Aztán a brit autógyártásnak különösen sötét hetvenes, nyolcvanas évek elmentek azzal, hogy bár akarták, de nem tudták leváltani a Minit. A kisautó utolsó kiadása már Rover névvel futott még egy búcsúkört: Kevés kiskocsi vált gyártása idején már legendává. Ezzel nagyjából csak a Volkswagen Bogár és a Citroën 2CV konkurálhat.

1994-től működött az egykori Rover-BMW fennhatósága alatt, de a Mininél az igazán látványos változásra az évezred légvégéig kellett várni. Az első új Minit 2000 és 2006 között készítették, háromajtós ferdehátúként és kabrióként. A második széria aztán kiteljesítette a kínálatot. Lett Countryman és Paceman néven crossover, a mindent beleszámolva 4,5 ajtós bulikombi Clubman, sőt még roadster és kupé is, bár utóbbi kettő gyártásával időközben leálltak. Közben kijött a harmadik széria, amiből már a nagyobb kisautók méretére növesztett ötajtóst is lehet kérni.

Az itthon kínált alapváltozat a 136 lóerős Mini Cooper. Egyrészt remek a neve, - nagyon sokan minden minit Mini Cooperként illetnek - másrészt erejével és kivitelével jobban illeszkedik a márka abszolút prémium imidzséhez. Hiába, egy nyugat-európai fiatal szívesen beül a 102 lóerős Mini One-ba is, de akinek itthon ilyenre futja, az már a sportos Cooperre vágyik. Mint megtudtuk, tavaly elég jó, sőt rekord évet zárt itthon a Mini: 148 autót adtak el, ami egy hozzá hasonlóan relatíve drága, lifestyle termékhez mérten szép eredmény. Idén a tavalyinál is többet szeretnének eladni, amihez már a sorozat csúcsát jelentő legerősebb változat, a Mini John Cooper Works (JCW) is hozzájárulhat.

John Cooper nevét a Minivel ralizók és a hétköznapi autósok is aranyba foglalták. Az idős mester elhunyt, mielőtt az új Minikből megjelent volna a nevét hordó sportkiadás, de a stafétát a fia, Mike viszi tovább. A Mini kapcsán gyakran lehet olvasni különböző véleményeket, hogy túlnőtt az eredeti mérethez képest, meg túlzottan a prémium irányba vitte el a BMW, de szerintem ez felesleges károgás. Bajor irányítás alatt a legjobban halad a márka, és aki a crossover, meg a többi puhább modell miatt pampog, az próbálja ki a Countryman vagy a Paceman JCW változatát.

De most a legnagyobb király az új háromajtós Mini JCW, ami erősebb és mindenben jobb is elődjénél. És a legjobb, hogy direkt nem lesz belőle ötajtós. Az első John Cooper Works kiadású új Mini 2008-as megjelenése óta összesen több mint 43 ezer JCW modell talált gazdára világszerte, amiből közel 20 ezer volt a háromajtós. Az új a korábbi 1.6-os helyett már a Cooper S-ben is használt 2,0 literes BMW eredetű motorral készül. A JCW egyedi külsejéről egyből felismerhető, de ezen felül javul a légellenállása is. És, hogy a hanghatás ne maradjon el, a motort gázelvételkor pimaszul visszadurrogni hagyó sportkipufogót is kapott.

A JCW-hez továbbfejlesztve 231 lóerős lett, amit 5200 és 6000 közötti fordulaton ad le, nyomatéka combos 320 Nm, 1250 és 4800 között. A motoron kívül keményebbre hangolt a futómű, és nagyobb teljesítményű Brembo fékeket is kapott az autó. A végeredmény számokban: 246 km/h végsebesség és 6,3 másodperces gyorsulás százig. A hatfokozatú és egyedi dizájnú kéziváltó alap, a szintén hatos Steptronic automata rendelhető, és a legtöbb vevő meg is rendeli. A vicc az, hogy vele gyorsabb a JCW: 6,1 alatt máris százon van. Sőt, ahogy ez lenni szokott, a modern automata még spórolhat is, az átlagfogyasztás vele 5,7, nélküle 6,7 liter.

A futómű a keményítés ellenére is jó kompromisszum lesz még a pesti utakra is. Hogy ez mit jelent? A JCW sofőrje el fogja nézni ezt a kis kellemtelenséget, mert a kocsi karaktere megér ennyit. A kiskunlacházai reptér poros kifutópályája ideális hely volt az autó képességeinek a kipróbáláshoz. Egy nagy sebességű tesztkör után kikerülés és szlalom volt a feladat, amit Palánkai Gellért és Tóth Zoltán instruktorok vezényletével, nagy mosollyal az arcán teljesített a hazai autós sajtó. Aztán kiegészülve a Mini nemzetközi tréningcsapatával, megmutatták ugyanezt másfélszeres tempóval. Az élményt nehéz számszerűsíteni: az új, háromajtós Mini John Cooper Works alapára 8,225 millió forint.