Vak Sanyi menni Szahara

„Én egy ilyen elmebeteg típus vagyok. Mindig is érdekeltek a kihívások” – nevetett Karvai Sándor, akit a legtöbben csak Vak Sanyiként ismernek.
Sanyi korábban is bizonyította, hogy az az apró probléma, hogy nem lát, nem akadályozhatja meg legnagyobb szenvedélye, az autóvezetés művelésében.
Nagyon sok járművet próbált már ki, de azért négyszáz kilométert vezetni a sivatagban, teljesen vakon, elég hihetetlen vállalkozásnak tűnik.
„Valójában ez az egész Saharun egy nagy kihívás a számomra. Mindenki azt kérdezi, hogy hogy fogok vezetni. Én attól tartok a legkevésbé. A sivatagban csak egyenesen kell menni. Ott lesz velem a feleségem és Nagy Sándor barátom, ők fognak navigálni.”
„A verseny előtt szeretnék egy kis leckét venni homokban vezetésből. Vezettem már aszfalton, esőben, hóban, de homokban még nem.”
„Nekem inkább az lesz a nagy kihívás, hogy teljesen új környezetbe kerülök. A civilizáció mindig is fontos volt a számomra, Afrikában pedig ez néha hiányzik. De nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen hangulatokat tapasztalok, milyen illatokat fogok érezni, hogy milyen lesz a sivatag csendje, és hogy hogyan hangzik benne az autók hangja.”
De nem csak puszta élvezetből csinálja Sanyi a versenyt, komoly küldetése is lesz.
„Egy mentőautót szeretnék átadni a helyi vakok iskolájának. Ahogy hallom, sok szembetegség fordul elő arrafelé, úgyhogy remélem, jól fel lesz szerelve a mentőautó. Ezen még dolgozunk, több céggel tárgyalunk a felajánlásokról, de már most egész jól állunk.”

Na de térjünk vissza az autózáshoz, mert eddig akárhányszor beszélgettem Sanyival, mindig okozott meglepetést. Most például azzal, hogy szereti a kátyúkat.
„Nagyon szeretek autózni. Persze többnyire inkább a feleségem vezet. De bármerre megyünk, mindig megbeszéljük előtte a térkép alapján, hogy tudjam, merre járunk. Borzasztó utas vagyok, mert mindig beleszólok a vezetésbe. Ha előzni készülünk, mindig mondom, tudod, vissza kell kapcsolni.”
„Nagyon sok visszajelzést lehet kapni az útról. Esőben például le szoktam egy kicsit engedni az ablakot és hallgatom a kerekek hangját, hogy mekkora a víz az úton. De sokat segítenek a kátyúk is. Én sem szeretem őket, de ahol sokat járunk, ott már tudom, hogy itt a kátyú, akkor fékezni kell, mert jön a kanyar, és a feleségem már fékez is. Ugyanilyen támpont a felmart aszfalt is.”
„A sivatagban, ugyan nem lesz ilyen, de a raliból ismert jobb egy, bal kettő rendszerrel szerintem el fogok boldogulni. Ha nagy probléma lesz, megállok, vagy a két társam segít.”
„Az egész vakságban talán az hiányzik a legjobban, hogy nem vezethetek. Képzelheted, mennyire várom azt a négyszáz kilométert.”
Aki ismeri Vak Sanyit, az tudja róla, hogy nem csak az egyik legkedvesebb ember a világon, de egy igazi őrült is, úgyhogy semmi kétségem afelől, hogy ezt a vállalkozását is teljesíti.