Tragédiák övezték az idén 70 éves Ferrari történetét

Több évtizeddel az autógyártás kezdete után jelent meg a Ferrari, mégis a legöregebb, legnagyobb és legismertebb márkák között emlegetjük. Nem véletlenül, kevés töretlenebb sikertörténetet ismerünk, mint az olasz sportautógyárét, ám nem minden az autó, sőt. Sokszor a mögötte megbúvó történetek jóval érdekesebbek, és ez nincs máshogy a Ferrarinál sem, ami talán sosem lett volna ilyen autótörténeti sikerekben gazdag, ha közben az alapító élete nem megy tönkre. Enzo Anselmo Ferrari 1898. február 18-án született, a márka alapítójának családjában azonban nem voltak híres felmenők, pláne nem fűződött hozzájuk semmiféle autótörténelmi pont. Édesapja fémfeldolgozó üzemet vezetett, Enzót akkor fertőzte meg a benzingőz, amikor apjával és testvérével a Coppa Florio versenyen végignézték, ahogy Felice Nazzaro egy Fiat volánja mögött megnyeri a versenyt.
Ettől a pillanattól kezdve Enzo autóversenyzőnek készült, ám a családi tragédiák az első világháború kirobbanásával megkezdődtek. Bátyja 1916-ban, édesapja egy évre rá vesztette életét a hadszíntéren, Enzo ekkor lópatkolóként vette ki a részét a háborúból. A háború lényegében mindent elpusztított körülötte, hiszen apja üzeme is megsemmisült, Enzo a tanulmányait nem tudta befejezni, pénze nem volt, így mindent újra kellett kezdenie, a versenyzői álmok kezdtek szertefoszlani. Csodás véletlen folytán a háború után munkát kapott egy teherautó felépítményeket gyártó cégnél, ahol megismerkedett a CMN egyik pilótájával, Ugo Sivoccival, akivel jó barátságot kötött, és ő segített Enzónak bekerülni az istállóhoz, így 1919-ben már együtt indultak a Targa Florión.
Az élet az Alfa Romeo versenyautóinak volánja mögé sodorta, Enzo sikereit az Alfa azzal díjazta, hogy hivatalosan is versenypilótájának szerződtette. Az Alfa Romeo istálló keretein belül jött létre először a Scuderia Ferrari, ahol Enzo fiatal és tehetséges pilóták képzését vállalta, 1938-ban viszont már a teljes Alfa Corse versenyistállót irányította. Az Alfa Romeo nem látott lehetőséget a Scuderia Ferrariban, így azt meg akarták szüntetni, Enzo pedig úgy nem maradt volna tovább a márkánál, hogy nevét nem adhatja ahhoz, amit csinál, így alig néhány hónapot töltött az Alfa Corse élén. Idő közben, 1932-ben megszületett fia, Alfredo, akit Alfredinónak, vagy sokszor egyszerűbben csak Dinónak nevezett.

Miután Enzo otthagyta az Alfát, saját versenyistállót alapított Auto Avio Costruzioni néven, mivel jogilag még négy évig nem használhatta saját nevét márkaként. Az 1940-es Mille Migliára két Vettura 815-ös, soros nyolchengeres versenyautót épített Fiat alapokra, de a második világháború ismét közbeszólt. Műhelyét Maranellóba költöztette, de autókat nem gyárthatott, haditermelésbe fogták, repülőgép-alkatrészeket kellett készíteniük, a háború alatt viszont a maranellói gyárat lebombázták 1944-ben. Egy évre rá kezdett összeállni az első már Ferrari néven születő sportkocsi, az ezerötszáz köbcentis V12-es motorral hajtott 125S. A gyárat újra kellett építeni és a költségek fedezésére még több bevételre volt szükség, amiért Enzo utcai, bárki számára megvásárolható sportkocsit tervezett, ez volt a V12-es 115 lóerős, de már kétliteres 166 Inter.
Ennek már 70 éve, viszont még mindig nem mondhatjuk, hogy egyszerű lett volna Enzo dolga. Az 1950-es kezdés óta részt vett a Formula-1 versenyeken, a Scuderia Ferrari egy évre rá versenyt, a második évben pedig már világbajnokságot is nyert. Első versenyautójuk, a 125 F1 a 125S-ben bemutatott másfeles V12-est használta kompresszorral, később növelték a lökettérfogatot, és feltöltés helyett inkább szívómotorra váltottak. A sikerek nem maradtak el, ám a sorozatos balesetek és a kor gyenge biztonsági előírásai miatt több pilóta és néző is életét vesztette a versenyeken Ferrari autói miatt. A versenysikereket ismét családi tragédiák követték, Dinóval közösen fejlesztették a következő versenymotort még akkor is, amikor fia már kórházban feküdt gyógyíthatatlan izomsorvadása miatt. Dino 1956-ban halt meg, csupán 24 évesen, Enzo rá akarta hagyni gyárát később, a gyászt nem tudta feldolgozni, így ezután csak napszemüvegben mutatkozott, kimutatva el nem múló fájdalmát.
Ezután még több idejét szentelte a munkának; olyan autókat alkotott, mint a 250 GTO, amik versenysikereik és kis darabszámuk miatt ma több milliárd forintnak megfelelő összegért cserélnek gazdát. Enzo olyan formatervező műhelyekkel dolgozott együtt, mint a már akkor is nagynak számító Pininfarina vagy a Bertone. A fiáról elnevezett 1968-as középmotoros Dino 206-ot előbbi, míg annak utódját már a Bertone tervezte, sokak szerint hiba volt a gömbölyű vonalakról szögletesre váltani. Családi tragédiáinak sora 1978-ban folytatódott, ekkor halt meg felesége, Laura Dominica Garello. Enzo ekkor beköltözött a gyárba, majd 1988-as haláláig ott élt. Az utolsó autó, amihez még köze volt, az idén 30 éves F40, amit direkt

azért alkotott, hogy minden akkori autót a porba tiporjon.

A Ferrari nem maradt örökös nélkül, mivel Enzónak született még egy fia, Piero, ám egy szeretőjétől, Lina Larditól. Piero ma a Ferrari alelnöke és 10%-ot birtokol a vállalatból. A Ferrari tavaly kivált a Fiat-Chrysler Automotive-ból, önálló vállalattá alakították, részvényeik értéke pedig fölfelé ível. 2014-ben a világ legerősebb márkájának titulálták, tavaly több mint 8000 autót adtak el, az idei számok alapján 8400 darabbal számolnak. Enzo halála után Luca di Montezemolo vette át az irányítást, aki követte az alapító akaratait, 23 évvel később mondott csak le, átadva a helyét a Fiat igazgatójának, Sergio Marchionének. Enzo élete nem volt egyszerű, fájdalmát munkába temette, és a világ legértékesebb autóit gyártó vállalatát építette fel.