Szupersportkocsi helyett boulevard roadster lett
60 éves a mai Mercedes-Benz SL igazi elődje, a 190 SL
Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!
A Mercedes-Benz SL sorozatát tekinthetjük 63 és 61 évesnek is, de a mai széria igazi őse, a 190 SL is már 60 éves. Íme, a nagy elődök.
Most jelent meg a Mercedes-Benz SL hatodik generációja, annak is egy átdolgozott, ráncfelvarrott kiadása. Csak úgy szépen, csendben, mintegy mellékesen. Hiába, a méregdrága nyitott sportkocsik korszaka - nyugodtan mondjuk ki - leáldozott, sajnos. Bár én még épp nem vagyok harminc, de nekem és a nálam idősebbeknek még az SL egy ikon volt. Hogy miért nem Ferrariról vagy Porschéról álmodtunk a kilencvenes évek legelején? A fene tudja, talán nem is ismertünk igazán ezeket a típusokat. Viszont az SL korai generációit már húsz éve is nagyra értékelte a veterános társadalom és az utca népének autórajongó fele is. Vegyítsük ezt a rajongást egy kis történeti áttekintéssel, kidomborítva az idei kerek évfordulót, a hatvan éves 190 SL szülinapját.
A W121-es szériába tartozó 190 SL-t 1955 tavaszán, a 25. Genfi Autószalonon láthatta először a publikum. Nagyon érdekes szerepe volt a máig futó SL széria kialakulásában, és ha a koncepciót megnézzük, akkor ő a mai modell igazi előfutára. A W198, azaz a sirályszárnyas 300 SL ugyanis még egy utcára szelídített versenyautó volt. Az SL név a W194 kódú versenyautón tűnt fel 1952-ben. Azt a 300 SL-t követte, a cég amerikai importőrének, Max Hoffmannak nyomsására született meg a sirályszárnyas ajtókkal szerelt utcai változat 1954-ben. Hoffman rájött, hogy kár lenne a kutyáknak dobni a kifejlesztett technikát, és megérné egy igazi vevőcsalogató sportkocsit, a korszak ászát faragni belőle. A kiindulási alap a Carrera Panamericana és a 24 órás Le Mans-i versenyek győztes gépe volt.
Az utcai autó még egy picivel erősebb is lett a korábbi versenyváltozatnál, egyben a világ első szériában közvetlen benzinbefecskendezésű sportmotorját kapta meg. Sorhatos háromliterese 215 lóerőt és 275 Nm nyomatékot teljesített, amivel 10 másodperc alatt volt százon, és simán megfutotta a 200-at, hosszú áttétellel akár a 260-at is. Abból a kocsiból a spéci változatokkal együtt is csak 1400 készült 1957-ig. Akkor váltotta a roadster változat, ami kerek helyett már a töklámpásnak nevezett fényszórókat kapta, és átdolgozott hűtőrendszerével jobb napi használatóságot ígért. 1961-től tárcsafékkel szerelték. Közben Hoffman úrnak újabb ötlete támadt: meg kéne csinálni a szupersportkocsi egyszerűbb változatát.
A gyár lépett, és a 300 SL-ével azonos, 2,4 méteres tengelytávval, annak megkapó stílusában de a korszak középkategóriás Mercedsének, a W121-es 190-esnek alapjain megcsinálta a mai SL igazi elődjét, a 190 SL-t. Hogy mitől ő az igazi? Elhagyták a csővázat, áttértek az önhordó pontonkarosszériára, de maradtak a stílusos sárvédőívek, a lapos hűtőmaszk és a csónakszerű far is tovább él rajta. A csak négyhengeres és 1,9 literes autó összességében sokkal könnyedebb autó lett, és persze olcsóbb is. Sikerét jól mutatja, hogy 1963-ig jó 25 ezer fogyott belőle.
A 190 SL 105 lóerős ohc motorja a maga idejében elég erős volt. Modernnek számított és sportosnak, alaktényezője CW 0,461, ami ma már furgonos érték, de a krumpliautók idejében bravúrosan jó volt, végsebessége ennek megfelelően 175 km/óra. Vele létrejött a sportos és egyben mégis kifinomult kétüléses sportkocsi. Ezt az elvet szem előtt tartva fejlesztették ki utódját, az 1963-ban bemutatott, már hathengeres 230 SL-t. A laposabb profilú, modernebb, és már hathengeres gép a W113 kódot kapta, ezzel is jelezve, hogy technikailag már az egyel újabb fecskefarkos szériába (W110, W111 és W112) tartozik. Megtartotta a lengőtengelyes hátsó futóművet, de elődjénél sokkal férfiasabb és határozottabb megjelenésű a nagy síkfelületeivel.
A külsejéért Paul Bracq, az alkalmazott előremutató biztonsági megoldásaiért meg a magyar származású Barényi Béla felelt. A legendás tervezők tényleg maradandót alkottak. Motorja a 2,3 literesre felfúrt M 127 sorozatú befecskendezős 150 lóerővel. Nem lett erősebb, sem gyorsabb, de nyomatékosabb a második szériája, az 1967-től épített 250 SL. Az ódon kétrészesek helyett már egyrészes dísztárcsával készült a sorozat utolsó evolúciója, a 280 SL. Abban az akkor új M 130-as blokk 170 lóerőt tudott. A sorozat másodvirágzásával így belőle fogyott a legtöbb. Az eladott bő 48 ezer W113-aból húsz ezer korai 230-as, alig 5 ezer 250-es, és mintegy 23 ezer példány 280-as épült.
Technikailag nagy előrelépés volt a már specializált gyári kódon, az R107 (r, mint roadster) néven készült SL is. Ez lett a leghosszabban gyártott stuttgarti személyautó széria, 18 évig volt a kínálat része. Ezalatt persze nagyon sokat változott, így hangulatban is nagy a különbség egy korai és egy késői példánya között. Technikáját az állólámpástól, azaz a W114/W115 szériájától kapta, stílusban meg az egy évvel későbbi W116-os S-osztályt vetítette előre. Elöl ultramodern H4-es fényszórókat, hátul meg az elkoszolódást meggátló bordázott lámpatesteket kapott. Merevebb, az elődjénél tágasabb kasztniját Amerika felé kacsingatva alakították ki, emiatt kerültek a sorhatosok mellett nagy V8-as motorok is az orrába. A presztízzsel nem is volt gond soha, 2,8 és 5,0 liter közötti motorokkal épült, és a sorozat végén a légkondicionáló, az ABS és légzsák is felkerült az elérhető felszerelések listájára.
Talán a Mercedes 1989-es újdonsága, az R129-es SL tudott olyan igazi álomautó lenni, mint elődei. Ismét jó alappal indultak, technikáját a már futó W124-estől örökölte, és ez a széria is stílusminta lett, a bálna W140-es S-t vetítette előre. Mindene elektromos, az ülései, a teteje, de még a belső tükör állítása is. A biztonságáról első légzsákok és egy borulásérzékelővel vezérelt, előfeszített rugókkal mozgatott bukókeret gondoskodott. Tavaly próbáltunk egy jól láthatóan használtat, de az érzés abban is tökéletes volt. Hogy miről is szólt a 90-es évek, azt jól megmutatja, hogy ennek az orrába bekerült a 6 literes V12-es, sőt. A sorozat végi SL 73 AMG tényleg 7.3-as és 525 lóerős, 750 Nm nyomatékú.
Utána jött 2001-ben az R230-as széria, ami két ráncfelvarrással tíz évig húzta. A ma futó R231 is hátrányból indul, hiába frissítették fel, és hiába van benne a csillagos márka összes csúcstechnikája. Ma jó 30 millió forintért a vevők nála is durvább megjelenésű autókat akarnak, vagy inkább egy minden napra jó, szintén erős szabadidő-autót, de egyre ritkábban nyitott kétüléses sportkocsit. Ahogy telik az idő, a régiek úgy lesznek egyre értékesebbek. Az R129-es például Németországban már vagy öt éve nem lejárt és ciki, hanem stílusos youngtimer. Valahogy így jutottunk el a mába, bő hatvan év után. Pörgessék át a képgalériát, amiben minden SL-ről van jó pár korabeli fotó, és ne hagyják ki az egyes típusok gyári videóit sem!
“Az utolsó két SL is sikeres a maga nemében, de ezek már nem szóltak akkorát, mint a régiek. Valahogy hiányzik belőlük az álomautó faktor.”
Így igaz, de ez más márkákra is érvényes. Az lehet az ok, hogy gyakran már az elérhető árú, nagyobb tömegben értkesített autók is sportkocsikra hajazó külsőt kapnak, és ezekhez képest élesen nem különül el design terén pl. egy SL. Régen sokkal nagyobb eltérés volt tapasztalható, ergo az autók kívánatosabbak voltak, kiríttak a tömegautók közül, és ez sok esetben az évtizedek alatt legendává érést eredményezett.
Manapság van egy, az adott márkára jellemző frontrész, azt “ráragasztják” minden modelljükre, a legkisebbtől a legnagyobbig, és ezzel meg is ásták a sírját az egyéniségnek. Mindjárt meg is van az ok, hogy miért tűnt el manapság az ún. “hűha-faktor”.