Szóval így lett ez a tejfölös doboz sikeres – Mini Traveller

Ikon, csak azért is ezzel a szóval akartam kezdeni, mert egyszerűen nincs jobb szó rá. Annak ellenére, hogy még az is annak tartja, aki eddig csak messziről látott egy-két példányt. A Mini fogalom, az autógyártás megkérdőjelezhetetlenül fontos történelmi pontja, így vezetni egy eredetit nem is pusztán élmény, hanem valódi mérföldkő. A modern kor autóinak, vagy éppen az autóhasználat modern kori felfogásának alapköve. A Mini megszületése az a pillanat, amikor az autó

státusszimbólumból megélhetési tárggyá, közlekedőedénnyé változott.

A második világháború után nemhogy szükség, de lehetőség sem volt fenntartani, etetni a hatalmas autókat. Előtte is erősen luxuscikk volt, ám a mobilitás egyre fontosabbá vált, az igények teljesen megváltoztak. A németek hamar meglátták a lehetőséget, jött az Isetta, még a Messerschmitt is csinált apró kétüléses kisautót, amik csak a gyors helyváltoztatásra voltak jók. A British Motor Company receptje egy kicsit más volt.

Előre nem tudhatták, hogy forradalmi lesz, de amit kitaláltak, mindenképpen az lett.

Korábban hatalmas, de viszonylag szűk autók születtek, olyan kellett, ami kicsi, egyszerű, de a lehető legtöbb hely van benne, és nem mellesleg gyorsan lehet gyártani. Alapjaiban változtattak a konstrukción, terveztek egy kabint, lapos padlólemezre, a motort meg elé akasztották, és hogy ne lógjon be, még keresztbe is fordították, azóta szinte mindenki ezt az elrendezést használja a prémiummodelleken kívül.
Nagyon nehéz elképzelni, hogy három méteren belül hogy férhet el négy ember egy tejfölös dobozban, de most már tudom. A Concours d’Elegance idei rendezvényének apropójából kipróbálhattunk egy eredeti, 1965-ös Morris Mini-Travellert. A német múzeumból érkezett, akárcsak az a BMW 503, amit vele együtt próbálhattunk. A Mini értéke annak töredéke, élményben mégis hatványozottan többet adott. Nem is csak a történelmi értékéből adódóan, hanem azért, mert ez jó! A szó színtiszta értelmében. Apró, tágas, fürge, persze mindegyik csak annyira, amennyire a lehetőségek engedik. A Traveller külsőre erősen különbözik az alap Minitől, mivel ott a színezetlen fa szerkezetű puttony és a szekrényajtóként két irányba nyíló csomagtérajtó. Az első ajtókig viszont ugyanaz, mint az alap háromajtós Mini, így belülről is, teljes hossza viszont 3,3 méter. Mondjuk ez se túl nagy.

Már az ajtót felpattintva leesik a turpisság.

Annyi az utastér, amennyit kívülről látunk, a külső lemez és semmi több.

Nem pazarolták a helyet holmi ajtókárpittal, az ajtó ezáltal nagyon könnyű, alig merem becsukni, ki tudja, mekkora erő lesz sok. Behuppanunk a totalcaros Sturcz Antival, de már előtte alig bírtunk megszólalni a röhögéstől, hát még indulás után. Én kezdtem a kormány mögött, a jobb egyen, hisz így az igazi. Itthon még nem vezettem jobb oldalon, kicsit paráztam, de hamar kiderült, hogy ezzel nem lesz gond. Az 1,4 méteres szélességgel akkor sincs gáz, ha érzésre oda húzódom, ahol alapból lennem kéne, vagyis közel a felezővonalhoz, valójában ebből kettő is elfér egymás mellett egy sávban. Négy fokozat, 34 acélos lóerő, de mintha jóval több nyerítene fel gázadásnál. Persze, hangszigetelés nem is szerepelhetett volna semmilyen tervben.
Tűz a nap, húzzuk el az ablakot, de vajon előre, vagy hátra? Mindkét felé csúszik, de akkor járunk jobban, ha a hátsót küldjük előre, úgy lesz hely a könyöknek. Borzalmasan vékony a kormány, a pedálokat egészen betolták középre, hisz a jobb lábamnál van egy kézilabda méretű pukli, na, az ott az első kerékdob. Patent a váltó, és valójában fel se tűnt volna, hogy az 1-es nem szinkronizált, ha nem mondják, a többi viszont az, nincs szükség semmi bűvészkedésre. Borzalmasan egyszerű, az ember csak beleül, megy, és kiszáll, semmi gépszerű nincs benne és még szedi a kis lábait is. Fürge, ha kinyomjuk a kis négyhengeres szemét, még a 110-et is elértem vele, csak a lassítással vannak bajok.

Az apró kerekek mögött még apróbb dobfékek vannak, így izomból érdemes a fékpedált meggyőzni arról, hogy megállnánk.

Hely az van, mivel nincs műszerfal sem, csak egy polc, ráállítva egy csöpp műszeregységgel.

Kényelmesek a rugós ülések, a görnyedt pozíciót meg hamar megszokjuk. A futása érdekes, nagyon stabil, de azért érezni kanyarban, hogy dől, viszont bármennyire forszírozták a kollégák, minden sebességnél befordult, míg az 503-ban az életünkért küzdöttünk, itt a könnycseppeket törölgettük a szemünkből. A Minik futóműve mókás, nincs bennük rugó, csak egy-egy gumibak tompít, mégsem mondanám azt, hogy kényelmetlen, valójában alig lehet észrevenni benne valami furcsaságot. Tekintve ezt a fordulékonyságot, azt a közvetlen kormányt és a 648 kilós önsúlyt, már értem, hogyan lehetett a pici Miniből ennél erősebb motorral annyira sikeres raliautó a ’60-as években. Minden tisztelet azoknak, akik egy ilyen karosszériával száguldozni mertek, nekem már az 50 is hajmeresztő volt. Használati tárgynak viszont kiváló lehetett, vezetése talán mindennél egyszerűbb, pláne a kor termékeit tekintve.