Stílus és fényűzés egy gokartban? – Mini Cooper 1.5 teszt

Nagyon újnak hat a Mini Cooper, akár kintről vagy bentről nézem, akár vezetem, és ez igen meglepő, hiszen a jelenlegi generációt 2013-ban mutatták be, 2014 óta pedig már lényegében ezekkel a műszaki alapokkal hódít az utakon is. Egy komoly frissítése már volt a generációnak 2018-ban, akkor kapta a brit zászlós lámpákat a hátuljára, most pedig apróbb modernizálásokkal dobták fel. Mindez annyira jól sikerült, hogy teljesen feleslegessé tette az utódlást a királyi családban, ez a Cooper még nyugodtan maradhat pár évet, fel fog érni a konkurenciához. Főleg, hogy ez a Mini - amellett hogy praktikum terén egyértelműen elmarad szinte bármilyen más járműtől - amire való, abban olyat tud nyújtani, amit semmi más: utánozhatatlan stílusa és prémiumautós kényelme mellé feszes, sportos futóművet társítottak, ami akár katasztrófába is torkollhatott volna, de ehelyett inkább csak úgy egyszerűen sikerült. A Mini az utóbbi években arról szól, hogy menő és szórakoztató legyen, és ezt a tesztautó is maradéktalanul tudja. A modern Miniben erről a stílusról a fényűző extrák, és az épp kellő mértékben túltolt cukiságok gondoskodnak elsősorban, gyakorlati haszna például biztosan nincs a vadászgépszerű, retro billenőkapcsolóra hajazó, egyébként teljesen elektromos gombok kialakításának, de legalább ilyen indokolatlan a központi kijelző körül elhelyezett "interaktív" RGB LEDsor, ami az aktuális információkkal összhangban, különböző színekben pompázva kapcsolgatja fel-le magát. Sajnos a zene ritmusára nem tud villogni - vagy csak nekem nem sikerült előcsalnom belőle a diszkófény-üzemmódot - pedig az lenne az igazi királyság, tekintve, hogy akkora hifi van benne, ami egy családi ház nappalijába is felesleges lenne. Ennek ellenére ezek a részletek olyan különlegessé teszik a kocsit, hogy ez még akkor is tetszeni fog, ha hozzám hasonlóan te is mindenben a praktikumot keresed. Sok más autó esetében az eddig kitárgyalt menőség-faktor megvan, de nincs mögötte tartalom. A Mininél én eleinte tartottam ettől, de aztán a teszthét során belehajtott közel 1500 kilométer másról győzött meg: a futómű-hangolását nagyon eltalálták a BMW-sek, mert ezen a téren is sikerült egyéniséget alkotni. A Cooper ezzel a futóművel városban a legjobb, sportos vezetési stílussal igazi aduász a szűkebb helyeken, mert nagyon pontosan lehet vele fordulni, vagy épp megállni. Cserébe az igazán kényelmes utazáshoz egy kicsit feszes, országútra pedig egyenesen túl feszes: kívánja, hogy gyorsan menj vele, de az autó kis súlyával párosítva a merevségét, nedves, csúszós körülmények közt nagyon könnyű elveszíteni a tapadást az élvezkedés közepette. Az élményből persze a motor is kiveszi a részét, az 1,5 literes Cooper szíve a legkulturáltabb és egyben legszebb orgánumú turbós háromhengeres, amivel valaha dolgom volt. Egyértelmű, hogy a hangja is az élményfaktor növeléséhez lett állítva, még így automataváltós alapmotorosként is, ami csak azért pozitívum, mert sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt, és a 136 lovas erőforrás még épp nem túl hangos a tudásához képest. Egyébként - ha már itt tartunk - jól is megy, amikor odalépnek neki, és a maga 7 liter körüli vegyes fogyasztásával még csak torkosnak sem nevezhető - a kapott élményhez mérten. Ezt úgy kell értelmezni a mindennapokra, hogy városban és autópályán egyaránt valahol 8 liter környékével, országúton pedig 5-6 literrel éri be 100 kilométeren. Amit ettől az autótól viszont nem szabad várni, az a praktikum: tizenpár centis hátsó lábterével és alig 200 liter feletti csomagtartójával egyszerűen ez nem arra van. Kívülről például jóval nagyobb, mint mondjuk az első VW Golf, vagy a második generációs Renault Clio, cserébe belülről mind a kettőnél lényegesen kisebb. Ez akkor ütközik ki igazán, ha mondjuk megpróbálunk 4 átlagos méretű felnőttet egy heti nyaralós cuccal beléjük csomagolni, mert amíg a hetvenes-nyolcvanas évekből származó német kompakttal és a kétezres évek elején hódító francia kisautóval ez alig igényel kompromisszumot, addig a modern kori Minivel igen küzdelmes lesz megoldani a helyezkedést. Persze, az előbbi kettővel nem leszel olyan menő - vagy csak nem úgy leszel menő - mintha ezt a Coopert választanád. Lényegében tehát, amit ez a Mini Cooper el szeretne érni, abban tökéletesen teljesít, amire pedig egy pillanatig sem szándékozott, abban nem túl érdekes módon nem is igazán jó. Ez magyarra fordítva annyit tesz, hogy egy nagyon menő és kényelmes kisautó, sportos, erős alapmotorral és feszes futóművének köszönhetően jó kezelhetőséggel, cserébe viszont a a külső méreteihez képest kevés praktikummal. Nem mondom, hogy egyedül utazva, hátsó ülésdöntéssel, a cuccomat a jobb elsőre szórva nem fért el benne a szett autógumi, mint ahogy azt is hazugság lenne kijelenteni, hogy nem utaztunk le benne hárman Szegedről egészen Zalaegerszegig, csomagokkal, még éppen kényelemben, de itt úszik be a szemem elé a tény, hogy az autó 11 milliós vételáráért ezeket a feladatokat rengeteg kocsi tudta volna ténylegesen kompromisszum nélkül megoldani. Ha meg azt mondjuk, hogy élményautó, amivel szórakozni kell, és az a két hátsó ülés amúgy is felesleges bele, akkor ennyiért már egy ilyen MX-5-öst is lehet venni, ami legalább ilyen menő, na meg persze ott hajt, ahol kell: hátul. Ugyanakkor a Mini is tökéletesen szólítja meg rajongóit a mai napig, s a Cooper elég jó csomagot ad az élményautó és a hétköznapi igás ötvözeteként.