Racionális divatkellék. MINI Cooper D teszt

A MINI érdekes jelenség. Kezdve azzal, hogy a tulajdonos BMW nem szeretne belőle olyan divatcikket csinálni, amely minden sarokra száműz egy-egy példányt a kisautóból. Erről hatásosan gondoskodik a magas vételár, hiszen a dízelmotoros Cooper D például 6,52 millió forintnál ugrik el a deszkáról, és néhány kötelező opcióval máris 7 millió fölött szárnyalva kattog a kasszagép. A cél ezzel kettős, mert egyrészt így csak az veszi meg a kocsit, akinek a vágya köszönőviszonyban van a bankszámlájával, másrészt - és bármilyen furcsa, de ez a fontosabb - a MINI álomautó szerepkörben pózolhat azok között, akiknek nem futja rá – ezzel is mesterségesen emelve a presztízsét, ami újabb vevőket toborozhat azok közül, akiknek anyagilag megszaladt. Ördögi kör, az egyszer biztos. Nem tagadom, személy szerint nagy rajongója vagyok ennek a járgánynak, nem véletlenül csempésztem bele a karácsonyi kívánságaim közé, mert úgy vélem, ennél stílusosabb múltidéző modell nincs a piacon; leszámítva a FIAT 500-ast, de a MINI nagyságrendekkel komolyabb konstrukció, mint a majdnem szimplán bódécserés FIAT Panda. A MINI úgy retró, hogy önmagában, nyersen is önálló karakter, méghozzá igen erős. Ez annak az izzadságszag-mentes BMW-filozófiának köszönhető, amely nem erőltette a régi, Issigonis-féle Mininek való megfelelést, és Münchenben csak azt mondták, igen, félreérthetetlenül hasonlít rá, kívül-belül megvan a közös nevező, de az új MINI megáll a saját kerekein, nagyobb, komfortosabb, és ami lényeges, teljesen más vevőréteg igényeinek a kiszolgálására tervezték.

Ez már a második generáció, de laikus meg nem mondja, miben tér el az elsőtől. Figyelmesen szemlélve aztán egyértelműek lesznek a turpisságok, és kiderül, az autó valamivel nagyobb is, de aki valamibe beleszeretett az elsőben, az a másodikban ugyanúgy megtalálja a kedvenc részletet, ám jobb vezethetőség és minőség mellett. A forma annyira jellegzetes, hogy nem érdemes taglalni, ilyen, és kész, csak a tetszik, nem tetszik dilemma alapján lehet felette ítélkezni, ahogy a létező színkombinációkról is – nekem alapvetően elnyerte a szimpátiámat az inkább elegáns, mintsem harsány barna-fekete összeállítás. Gyakorlati tapasztalat, hogy a manapság meredek szélvédő miatt nem akkora a látótér, mint a panorámaüveges modellekben, és mivel a vezető eleve hátrébb ül a megszokottól, a magasra tett jelzőlámpákat nem lehet látni, maximum hattyúnyakkal. A keret nélküli ajtó imádni való apróság, pedig az üvegnél nem szigetel olyan jól, mint a normál keretes megoldás, mégis hiányolnám, ha nem lenne.

Az első ülések vonatkozásában nincs ok panaszra. El lehet bennük férni, van tartásuk, kellőképpen állíthatók, opcionálisan illatos bőrbe köttethetők, fűthetők, kinek mi az igénye, a hátsó sor azonban nem a MINI erőssége. Akinél a divatozás nem létezik praktikusság nélkül, ne habozzon a könnyebb beszállást biztosító, hátul dupla ajtós Clubman kombi mellett dönteni: eme háromajtósnál a csomagtér csak 160 és 680 liter között variálható, de utóbbi esetben maximum kétszemélyes az autó. A MINI azonban nem a zsebükben kalkulátort és szögmérőt hordó realista kockafejűek kegyeit keresi, itt a kialakításon van a hangsúly, ami nagyobbat üt, mint Cassius Clay, alias Muhammad Ali fénykorában. A központi dizájnelem a levesestál méretű, középre tett sebességmérő, benne alul a rádióval. A régi hangulatra játszik rá a kormányoszlopra biggyesztett fordulatszámmérő, míg a különféle gombok - pardon, billenő kapcsolók - a mennyezeten, illetve a középkonzol alján spirálfüzetszerű kis fémhurkok között csillognak. A funkcionalitás messze van a tökéletestől, aki először ül MINI-ben, sokáig keresheti az elektromos ablakemelőket, a ködlámpákat, de őszintén szólva, ez senkit nem érdekel, ha már tudja, mi hol van.

Nagyon sok az aprólékosan kidolgozott részlet. Elegendő megnézni a belső kilincset, a formatervezett kesztyűtartónyitót, a váltógombot, a szárnyas MINI-emblémát mintázó légkondicionáló gomb együttest, a kerek szellőzőt, az ajtódekorációt, és azonnal értelmet nyer, miről is szól ez a kocsi. Itt a forma, az ötlet van a funkcióért, nem fordítva, és aki ezt nem veszi figyelembe, majd erre alapozva habzó szájjal kritizál, az nemes egyszerűséggel ostoba. Mert a változtatható színű hangulatfény racionálisan vizsgálva például teljesen értelmetlen dolog, de az utasaim imádták, ahogy jómagam is megtaláltam a számomra tetsző pislákolást. A kidolgozási minőségről annyit, minden tesztautóval felmegyek régi lakóhelyemre, a Várba, és ha a kockaköves Országház utcán végighajtva nincs zörgés, nyöszörgés, rezonálás, akkor jár az elismerő biccentés, és a pipa a tesztlapon – a MINI meg is kapta tőlem mindkettőt. Nem vitás, a BMW-szintű minőség kék-fehér embléma nélkül is jelen van, az 530d limuzinban és Touring kombiban ugyanazt éreztem, mint a Cooper D-ben: a kocsi mintha egyetlen, tömör tömbből lett volna kifaragva.

A MINI vezetése az esztétikát is lekörözi, a kemény futómű, a kanyarodási képesség legendássá lett az elmúlt években, és most már az sem ciki, ha D betű virít a Cooper felirat mellett. Az 1,6 literes dízelmotor alapkonstrukcióját tekintve már a BMW saját fejlesztésű egysége, amely 112 lóerős, 270 Nm forgatónyomatékkal párosulva. Ehhez egy meglehetősen hosszú áttételezésű, pontos, egzaktul kapcsolható manuális váltó kapcsolódik hat fokozattal, és további öröm a szuperközvetlen kormány, amely az elektromos szervo miatt középállásban kissé érzéketlen, de toronymagasan a legjobb szerkezet a piacon. A széles nyomtáv, a sarkokra kitolt négy kerék megteszi a magáét, a MINI úgy terelgethető, mintha burkolt gokart lenne, és a fickándozásban abszolút partner a dízel. Igazából 1600-1800 1/min körül jön meg az erő, határozottan, de nem kellemetlen robbanással, és újabban már nem emelhető kritika a menetzajjal kapcsolatban, a dízeles kopogás maximum hidegindítás után jellemző néhány percig. Aki hosszú utakon szeretné használni a Cooper D-t, az egyre emelkedő üzemanyagárak miatt hamar beleszerethet, hiszen mellőzve a féktelen száguldást, egyenletes, kényelmes tempóval akár 4 liter alá is levihető a motor étvágya, míg a tesztátlagunk, várossal, rövid távokkal, napi többszöri hidegindítással sem érte el a 6 litert. Érdekes, hogy a start-stop automatika a teszt során egyszer sem állította le a motort, lévén a hideg, téli időben többe került volna a leves, mint a hús.

Racionális választással egyszerűen nem lehet 6,52 millió forintot kifizetni egy ekkora autóért (plusz extrák...), még akkor sem, ha újabban több gyártó is a MINI babérjaira tör, és hasonló eszközökkel, az átlagnál ugyancsak magasabb árral próbál támadni. A Cooper D azonban minden téren állja a megmérettetést, a mai napig megfordulnak utána az emberek, és amint a teszt is bizonyította, pokolian jó kis gép, csak győzzük megfizetni. Akinek ez módjában áll, nem fogja megbánni a tettét.