Önkényes tűzoltó – Opel Insignia Country Tourer

Szegény Opel? Ne féltsük az Opelt, a saját nehézségei után a válság általános negatív hatásait úgy tudta átvészelni a német márka, hogy éppen két új típussal tudta teríteni a piacot. Az Insignia 2008-ban jelent meg, az Astra 2009-ben, utóbbiból nemrég váltotta a J-t a K széria. Hogy miért nem az öregebb és folyton a szűk belterével zrikált Insigniát váltották le, arra igen egyszerű a válasz. A még ma sem rossz formájú, de szintén szűk és a kategóriatársaihoz mérten iszonyatosan nehéz Astra az igazi volumenmodell, azzal nem lehet viccelni, abból nagyon kellett az új. A sajtó kukacosabb képviselői meg már a 2013-as modellfrissítésekor megírták az Insigniáról, hogy nagyjából akkor lett volna egészséges a modellváltás, vagy egy olyan fogyókúra, mint anno az Alfa Romeo 159-nél. Azóta két év telt, és még hír sincs az újról, az Opel viszont lehetőségei szerint azért továbbfejleszti tulajdonképpeni zászlóshajóját.

Változatlan értékek. Tízmillió feletti alapárral és 14 milliós konkrét árcédulával a piros tesztautó már bőven az Audi A4 allroad quattro ársávjában van. Ma is szép, ma is minőségi, de a szintén koros, szintén generációváltás előtt álló A4-hez képest azért sok téren elmarad. Nincsen például akkora presztízse, de nem feltétlenül baj ez. Méretei, megjelenése és szokatlanul élénk színe ellenére sem hat támadólag, inkább olyan jámbor karakter. Német, de nem prémiumautó, de ismerünk több olyan példát is, ahol az kizáró ok. Milyen akkor az Insignia? Egy kényelmes és kellemes középkategóriás, ami annak ellenére igenis szerethető, hogy egy kissé elment mellette a konkurencia.

Mégis, akkor miért pont őt? Itthon az Opel történelmi okokból a magánvásárlók lieblingje. A nem túl sok, de valahogy még elérhető nyugati verda nagy része Opel volt anno, meglapozva a régi mondást, hogy Opel, sose' kop el. Aztán a hazai gyártás végképp megpecsételte az elopelosodásunkat, de ez rendjén is való. Én is szeretem a márkát, mert csodákat gyártott régen (Diplomat, Commodore) és nekünk is volt a családban egy csepp-Kadett, meg utána egy Omega. És ezekből a rizsporos emlékekből, meg persze a flottavásárlóknak adott óriási kedvezményekből akár simán meg is lehetne élni, persze maga a termék sem rossz. Az Insignia futóműve a hátsó többlengőkaros felfüggesztéssel és a kellemes hangolással például ma is teljesen jó.

Jobb, ha csak suttog. Itt a 2015-ös tesztautó, de nem látni rajta semmi újat – tromfolt le a szomszédom, de közben már nyitottam is ki a motorházfedelet. Nemigen tudtam neki megmutatni a 170 lóerős kétliteresben az új kiegyensúlyozó tengelyt, az olajpumpát és a vezérműtengelyek házát, így inkább elvittem egy körre. Hümmögni tudott csak, kutya legyen, ha hallja a különbséget - mondta. Valóban, a whispering dieselnek nevezett új motor gyorsítás közben hallható mormogása nem lett sokkal szebb és adott esetben a kormányon és a pedálokon is érezni egy kis kellemtelen remegést. Mégis, a zajmérő szerint a 130 km/h sebességnél hatosban csak 2300-as főtengelyfordulat körül dolgozó új motorral a beltéri zaj 69 decibel. Hogy ez sok? Emelt kasztnival, ekkora kerekeken, összkerékhajtással és üvegtetős kombiként szerintem elfogadható.

Dühítő üzenete érkezett. A start/stopos újrainduláskor kiírt tempomat nem aktiválható felkiáltásnak nincs sok értelme. Egyrészt már ki van kapcsolva, másrészt így elinduláskor ez az infó nem hasznos kicsit sem. Aztán ha tempomattal haladva kivesszük üresbe a váltót, egy diszkrét felfüggesztés helyett három figyelmeztető csipogást kapunk, szintén teljesen feleslegesen. Ennyire legyünk már felnőttek, ez a sok para hang már franciaautós. A sebességszabályozó távolságtartós része sincs már a kategória élvonalában, működik, de sokkal többször zavarba jön, mint más hasonló méretű modellekben. Az sem oké, hogy felesleges gyorsításokkal nehezít saját helyzetén. Ahol én kigurítanám már a kocsit, ott ő még nyelezi neki, hogy aztán nagyot fékezhessen. Ugyanígy a holttérfigyelő, amit a közeli kiserdő és a szalagkorlát is megrémít egy egyébként rajtunk kívül éppen teljesen üres országúton. Mindezek csomagban most engem nagyon zavartak, a kissé kaotikus, félig analóg, félig digitális műszerfallal együtt. És ezekkel még nem is lenne igazából baj, de ezért az árért sajnos van több jobb ajánlat is. Egy gazdagabb országban ahol ez nem ellenprémium, hanem csak egy átlagautó, az efféle piszlicsáré dolgokon át lehetne lépni, de magyar bérből és fizetésből nem.

Sem a kor sem a kilók nem fognak rajta. Az opcionális első ülések - bár nem a kategória legnagyobb hátfelületét kínálják - elsőrangú kényelműek a Country Tourerben is. Bennük terpeszkedve, egykedvűen pakolgatva a kicsit talán túl hosszúra vett fokozatokat a nem túl élménydús, de nem is rossz érzetű váltóval mégis jót lehet autózni. Az Insignia már-már mercedeses érzetű futóművét még a 18 colos és ballonos kerék, meg a kétcentis futóműemelés sem tudja elrontani. Inkább a magasabb üléspozíció miatt még nagyobb a komfortérzet városban és országúton is. A csinos külsővel együtt mindezek valami tényleg nehezen leírható, de összességben kellemes érzetet adnak az Insignia County Tourerben. A kasztni többmázsás túlsúlyát inkább csak gyorsításkor érezni, ebben a testben elveszik a 170 lóerő és a 400 Nm.

Tűzoltás helyett már több kéne. Relativizálja az Insignia milyenségét, hogy mihez hasonlítjuk. A Volkswagen Passat ráver általános minőségérzetben, gyakorlatilag ugyanezért az árért. A Mazda 6 kevesebb lóerővel is jobban megy, és jóval olcsóbban kínál klasszisokkal jobb vezethetőséget, hogy csak a két legerősebb konkurensét említsük. Mégis, akkor elavult és rossz autó lenne? Nem az, csak egy pár ponton még lehetne rajta javítani, ezen hibák egy része akár még egy ráncfelvarrással orvosolható lenne, de a súlykérdést tényleg csak a generációváltás korrigálhatja. Addig minden más csak tűzoltás. Nem tiszta még a kép, hogy elő tudnak-e majd állni egy teljesen új autóval, mint az Astra esetében, vagy a meglévőt gyúrják át egészen a vasig, mint a Corsánál. Addig nálam marad egy többszörösen megosztott bronzérem a legjobb középkategóriások versenyében.