Nem akar többnek látszani – Dacia Sandero TCe 90 Essential teszt

Nem kell az indoklást túlbonyolítani. Ez egy Dacia, s mint ilyen, arra hivatott, hogy egy autó alapvető funkcióit megadja a felhasználóknak. Tele lehet persze dobálni extrákkal (lásd a már tesztelt Stepway kapcsán), működni is fog benne minden, de valahogy nem lesz az igazi az összhang. Nem azért, mert bármelyik komolyabb kütyü igazán rossz lenne a feláras ellátmányból, tényleg minden megüt egy átlagos szintet. De a Sandero mégis ezzel a közepes felszereltséggel a legjobb, ugyanis látszik, hogy eredetileg ilyenre tervezték. Ebben a változatban vannak a legjobb ötletek. Erre a legegyértelműbb példa a hangrendszer és annak nem létező vezérlőegysége. A Daciánál jól látták, hogy mindenki a kormányoszlopról fogja kezelni a zenét, így valószínűleg felmerült, hogy akár el is lehetne hagyni a fejegységet az autóból. Ez még annyira nem világmegváltó ötlet, a helyére viszont egy olyan telefontartó került, amely egy alkalmazás segítségével az autó központi képernyőjévé változtatja a mobilodat. A vicc az egészben, hogy hiába jóval nagyobb a feláras Media Nav érintőképernyő egy átlagos telefonnál, egy korrekt készülékkel annyival gyorsabb, kényelmesebb, és felhasználóbarátabb megoldás az olcsóbb változat, hogy igazából így kapunk jobb infotainment rendszert. Eleinte nagyon szkeptikusan álltam ehhez a megoldáshoz, de aztán annyira megtetszett, hogy az autót visszaadva - majd egy jóval drágább, tényleg agyonextrázott kocsiba átülve - hiányzik. Az ilyen okosságok mellett persze elengedhetetlen megemlíteni, hogy az ülések, a kormány, a kezelőszervek, a futómű és a motor is egyaránt kiváló. Nyilván nem ezzel fogsz a Kakucsra járni versenyezni, de nem szabad elfelejteni, hogy az autó nagyon könnyű, így még az egyliteres turbós, 90 lóerős motorral is tud élményt adni. Főleg, ha mondjuk felviszed a szerpentinre, majd véletlenül figyelmen kívül hagyod a váltásjelző utasításait. Még egy dolog, amiben nekem jobban tetszett a "mezei" Sandero, mint a Stepway: a kissé billegős, hajós, 4,1 centivel megemelt futóműhöz képest egy álom, ahogy ez az alacsonyabb változat az úton van. Még mindig nem kimondottan feszes vagy sportos, de ahhoz már elég, hogy eszébe se jusson leesni az útról még a legélesebb hajtűkanyarokban se. Ha viszont valaki egyáltalán nem igényel ilyesmit, és a spórolós, megfontolt közlekedés híve, akkor még a turbóra sincs szüksége az egyliteres motor oldalán. Több kommentben is olvastam már, hogy kéne bele az 1,33-as turbómotor, és be kell, hogy valljam: én is ezt gondoltam a tesztek előtt. Aztán amikor először vezettem az emelt változatot, akkor rájöttem, hogy nincs szükség több erőre ehhez a súlyhoz. Most viszont, hogy alacsonyabban ülve is kipróbálhattam, megváltozott a véleményem. Kéne alá még egy kis ültetés és egy 17-es felniszett is, és csak amellé kéne bele a 140 lovas, manuális váltós 1,33. Már mehetne is a hátuljára valami kreatív fantázianév a sportváltozatnak. Igazi régimódi játszósautó lehetne belőle, amolyan Swift Sport vetélytárs. Visszatérve a valóságba: amivel engem igazán meglepett a gyorsulásán és a vezetési élményén túl, az a fogyasztása volt. Városi és országúti használatban kényelmesen 6 liter alatt tartható a 100 kilométerre jutó étvágya. A gondok az autópályán kezdődnek, de még ott sem a menetdinamikával. Valahol 115 környékén sajnos elérünk egy határt, amit átlépve érdemes elkapcsolni a kijelzőt a fogyasztási adatokról: ekkor ugyanis irreálisan magas, 7, 8, de akár 9 liter feletti számokra is számíthatunk, ahogy emeljük a sebességet. Oda is jól jönne tehát a nagyobb motor, de akkor a városi fogyasztás ugrana meg, a legtöbben nem lennének vele előrébb. Ebben a kocsiban még a műanyagkormány sem zavart, hiszen az is igényes volt, az ülések kényelme terén pedig egyáltalán nem vettem észre különbséget a Stepwayhez képest: azok jobban néztek ki, de nagyjából ennyi. Ez egyébként minden részletre igaz, kicsit komor hatást kelt a sötétszürke beltérben a más mintájú, de azonos színű berakás, illetve a néhány, stratégiai szempontok szerint ujjlenyomatvadász helyre beillesztett fekete zongoralakk. Tapintásra viszont nekem ez a műanyag jobban bejött, mint a szövet. Ha lehetne az autó külső színében kérni a plasztikbetétet, s ezzel fel lehetne dobni kicsit a borús hangulatú belteret, az lenne a legjobb megoldás szerintem. Az új Sandero tehát egy nagyon praktikus kisautó, ami az utastér méreteit tekintve bőven el tud bújni akár a kompaktok kategóriájában is. A Renault ezzel a kocsival egyértelműen azokat a vásárlókat célozza, akiknek az autó csak egy használati tárgy. Ennek ellenére semmi sem bántóan olcsó benne, tud vezetési élményt adni, és az összeszerelési minőséggel sincs probléma. Lehet persze látatlanban leszólni, hogy így Dacia, meg úgy román, de ez az autó attól még jó marad.
Álmaim autója az új Sandero? Egyértelműen nem. De mivel tartok a garázsban egy hobbiautót, ami megadja nekem a szükséges élményt, fenntartások nélkül venném meg a napi feladataimra rohangálni ezt a Daciát. Elvisz A-ból B-be kényelemben, ha nagyon muszáj még akár 5 felnőttet is. Mindemellett keveset eszik, ráadásul alacsony súlyával, a magyar utakra tervezett, de még épp nem túl billegős futóművével és a közel sem sportos, de dinamikus motorjával még akár pozitív meglepetést is okozhat egy-két helyzetben.