Neked bejön ez a szitu? Mini Coupé teszt

A Mini trendi, a Mini más, a Mini csajos, a Minit mindenki szereti, még az is, aki nem. A Mini a BMW felügyelete alatt sokadvirágzik. A Mini változik: van már belőle nem is olyan kicsi, összkerekes, ötajtós, kényelmes, tágas csomagtartós, sőt hamarosan furgonként szintén érkezik. A Mini terepjáró: megnyerte a Dakart. A Mini nagyon gyors: a WRC-ben is komoly erőt képvisel. Ennyit az igazságokról és a sztereotípiákról. Ó, még valami: Miniből van kabrió, kettő is. Egy négyüléses meg egy roadster. Tesztautónk azonban nem az, legfeljebb annak látszik. Ő egy kupé, pardon, Coupé.
Szóval Coupé. Két ajtóval, két üléssel, s egy olyan fura (kemény)tetővel, hogy egészen nyugodtan lerondázhatjuk a kocsit, hiszen az. Bizonyos szögekből. A legenda szerint egy fordítva feltett baseball-sapka adta az ötletet - hát nem kellett volna zöld utat engedni neki. Vagy mégis? Mert az utca népe gyűlölettel és irigységgel vegyes csodálattal legeltette az ő szemét a csíkos tesztautón, pedig annak formáját a fekete szín tompítja. A ballonos téligumik a 16 colos alufelnikkel sem mutatnak valami fényesen, az egész csomag viszont mindenestül működik. Pláne, ha például a lámpánál gombnyomásra elővarázsoljuk a hátsó szárnyat. Parasztvakítás a köbön. Ilyen kis manuálisan nyitogatható vagy automatikusan 80 km/h-s tempó fölött előbújó szpojlere még nem volt a BMW-csoportnak, jó tudni. Nyilván pozitíve hat a légellenállásra, és félelmetes mennyiségű leszorítóerőt termel, csak úgy ragasztja a verdát az aszfalthoz.
Amivel még ez a - felmenőivel kvázi méretazonos - Mini más, az a döntött, laposabb szögű szélvédő. Ó, és a hatalmasra táruló, minis mércével meglepően öblös, 280 literes csomagteret felfedő hátsó ajtó. Bent is csak annyi a különbség, hogy a boldog sofőr és a még mindig igen boldog anyós mögé nem préselődhetnek boldogtalan harmadik és negyedik utasok, mert hát nincs hátsó ülés. Ami ott van, az egy tűzfal, s egy kis polc, illetve "átjárás" a raktér felé, hogy alkalmasint hosszabb tárgyakat se kelljen otthon hagyni.
Tehát a sofőr és az anyós boldog. Utóbbi csak addig, míg a sofőr el nem kezd durvulni. De addig boldog. Az ülés kényelmes (bár oldaltartása csekély), a fejtér bőséges. Az anyaghasználat, a hangulat prémiumos. Kár, hogy a dizájn oltárán feláldozták az ergonómiát: a kilincsért abnormális mozdulattal kell nyúlni, a bőségtál minden, csak nem kilométeróra, a sok és szétszórt billenőkapcsolók és az iDrive-szerű joystick (hancúrléc, éérted) használatakor muszáj odanézni, ami veszélyes, az indítókulcs behelyezése macerás, a pohártartók leárnyékolják a fél középkonzolt, ha poharat/palackot tartanak, de sebaj.
De végre elindultunk, majd legszívesebben hamar meg is állnánk, mert 1.: konkrétan nincs rugózás, a futómű betonkemény, Budapesten kínszenvedés vele az együttlét; 2.: életveszélyesen semmit sem nem lehet belőle kilátni se előre, se oldalra, se hátra. Na jó, a zötykölődésbe, a néha egy-két méternyi elpattogásra lélekben felkészülve, extra odafigyeléssel folytatjuk utunkat - először haza. Senkit nem gázoltunk el, szuper. A motor viszonylag halkan duruzsolt, az automata váltó nyilván kapcsolgatott, a fene tudja. A zene szólt, a fűtött bőrülés meleget adott, a hangulatvilágítás színe változtatható, a kerítés kolbászból, pompás. De most parkolni kell, s kisautós méretek ide, tapasztalat oda, örök hála a tolatóradarért. Ez egy kis semmirekellő - gondolhatnánk a mindennapok forgatagában, de aztán kiszabadulunk a városból, minőségi útra lelünk, s a Mini Coupé köszönettel megmutatja, miről is szól. Ez nem egy semmirekellő, ez egy GT, egy Gran Turismo komforttal, stílussal, erővel, döggel. Az 1,6 literes benzines turbómotor gyöngyszem (a teljesítménye 184 LE, több adatért irány a műszaki táblázat), a kormány zseniálisan közvetlen, a menetstabilizáló engedékeny, azt kikapcsolva is - játékosan - bolondbiztos az autó. A 6 fokozatú automata váltó picit lassú, de Sport módban, kézzel kapcsolgatva sokkal jobb, élvezhetőbb. Mind a gyorsulás, mind a lassulás meggyőző, hangorkán van, a kipufogó visszadurrog, a karosszéria oldaldőlése minimális, csupán a keskeny téligumik sírnak a tapadásért, de nagyon. És az anyós, hogy lassítsunk.
Sperrdiffi lehetne az agilisabb kigyorsításért, még erősebb motor, manuális váltó - ezt úgy hívják, hogy John Cooper Works, és kapható. De nincs rá szükség, a Cooper S is jó móka. És olcsóbb vagy másfél millióval. "Természetesen" így is drága, nem kicsit, hanem nagyon, hiszen egy, a tesztautónkéval megegyező felszereltségű Coupéért durván 10 millió forintot kell a kasszánál hagyni. Bőr, xenon lámpa, automata váltó, digitklíma, komoly hifi, navigáció, egyéb multimédia, tempomat, csíkok, csicsák, miegymás.
Megéri a pénzét? Egyértelműen nem, ugyanakkor naná. Jobb, több a Coupé a normál Mininél? Csak a csomagtartójával, illetve az igazán extravagánsoknak. Akad vetélytársa a piacon? Nem. Persze sok-sok ilyen erős kisautó létezik kevesebb pénzért is, de azok nagyobbak, nem ilyen különlegesek, s nem az a márkájuk, hogy Mini. Ennyi. Ja, és az érdekel valakit, hogy mennyit fogyaszt a Cooper S/automata kombó? Papíron 6 liter alatt, gyakorlatilag 9-10 körül. Óvatos pedálkezeléssel biztos le lehet vinni 8 alá, csak akkor meg ugye minek a 184 lóerő. És minek a Coupé? A válasz így hangzik: miért ne?