Ne vezess mást! – Insignia OPC Line

Amíg nem jön a GSi, addig ez itt a legvirgoncabb Insignia. Volt már nálunk többféle formában, legutóbb épp kombiként kétliteres dízellel és kézi váltóval, akkor az új automatát szerettük volna hozzá, az most itt van, de egy nagy benzines motorra csatolva, ami miatt csak „turbó benzin brutálként” lett beírva a táblázatunkba is. 260 benzines lóerő egy flottakedvenc szedánban, bocs, csapotthátúban mégis milyen lesz ez? Lehet sportos egy Insignia, és ha igen, van erre egyáltalán szükség? Igen, és nem, de csak azért, mert valójában nem jó, de valahogy mégis minden reggel viszkető tenyérrel vártam, hogy beleülhessek.
Abban teljesen biztos vagyok, hogy a szín tehet az érthetetlen vonzalomról. Ennyire rikítóan piros autó legutoljára az Astra kombi volt nálam, meg most az Insigniával egyidőben a Type R a szerkesztőségben. Erős a szakadék köztük, a Civicnek kérdés nélkül jól áll, na, de egy akkora autót, mint az Insignia, venne bárki pirosban?

Elég, ha meglátja a potenciális vevő, azonnal beleszeret.

Ám ahogy az lenni szokott, végül mégis inkább a szürke ötven árnyalatának egyik teljesen jellegtelen ezüstjénél teszi le a voksát rendelésnél. Itt szeretnék buzdítani mindenkit, hogy ne tegye, vegyen pirosat, annyira jól mutat és olyannyira vonzza a tekintetet, tök jól feldobja az utcaképet is. Főleg most, hogy a táj kezdi elveszíteni a színeit, lehet csak ezért tetszett meg nekem is ennyire. Az viszont tény, hogy nagyon jól kiemeli az új Insignia formáit, amit aztán tényleg jó nézegetni. A Grand Sport név most valóban igaz, olyan négyajtós kupés a sziluett. Igen, az orrában ott a Mazda6, meg még biztos találnánk másban is hasonlóságot, de ez nem kell, hogy zavarjon senkit, mert az Insignia jól mutat és kész.
A durva OPC-re még várhatunk, legközelebb a GSi érkezik a piacra, addig viszont csak az OPC Line van. Ez kívülről is sportos kiegészítőket jelent, ami a piros fényezéssel még jobban kiadja a formát. Ezeket 20 colos felnikkel fejelték meg, amikre Conti SportContact gumikat húztak, mögéjük meg hatalmas Brembo fékeket feszítettek.

Akárhonnan is nézzük, ez vérpezsdítő, hiszen nagy fék arra kell, ami nagyon megy és meg kéne tudni fogni, ugye.

Ebben amúgy nem rossz ez a kétliteres benzines, egy Line szinthez, ami csak a sportosított felszereltséget takarja, pont jó a 260 lóerő. Nem tépi le az arcunkat, de bajban sem leszünk vele, ha autópályán 120-130-ról kéne még meglódulni, és álló helyzetből is hatásosan gyorsít. 7,7 másodperc mondjuk nem tűnik rövid időnek, de mégis mit várunk egy közel 1,7 tonnás autótól? Nem lassú, mégis kicsit sokat kell várni a nyomatékra, 2500-től érkezik a 400 Nm, az viszont 4000-ig megvan. Jó ez, jó ez, eszik is, ahogy kell, ha nyomják egy kétliteres turbónak, de a tojással a pedál alatti vezetésnél kicsit sokallom a 10 liter feletti értéket.

Sportosnak jó a motor, de ha csak úgy helyet változtatnánk és nagyon kevés százalékát használnánk ki az erőnek, akkor is sokat eszik. Szóval ez nem akkor jó választás, ha a flottás keretbe belefér, hanem akkor, ha mellé van üzemanyagkártyánk is. A nyolcfokozatú automata váltó újdonság az Opelnél, mindenképp pozitív, hogy megérkezett, mert jól passzol az Insigniához. A kézi váltó hosszú úton jár és kapcsolni sem jó érzés, ezért is vártuk már az automatát. Az új szerkezet jól működik, gyorsan vált, majdnem annyira, mint a BMW-kben a ZF. Ehhez esetünkben még összkerékhajtást is kapcsoltak, így még hatékonyabb a gyorsítás és kanyarban is jobban támaszt az Insignia, tempósan is ívre tehetjük, gázt adva érezni, ahogy a fara is irányít, tényleg nem rossz. Tegyük hozzá, hogy valószínűleg bármire ezt mondtam volna a Fiat 500 után.
Már az első nap éreztem egy furcsa bizonytalanságot a futóműben, mintha nagyon nem akarta volna ezt az egészet, a nagy felniket, meg az összkerékhajtást. Hiányzik az összhang, külön mindent lehet értékelni pozitívan, de az Insigniát nem sikerült ebben a formában jól egybegyúrni. Egy hosszabb autópályázás alkalmával lett ez nagyon feltűnő, a városi tempó melletti kis kóválygás 130 környékén hajós imbolygássá növekszik, amit nagyon nem szeretnénk átélni egy ekkora autóban ülve, aminek elvileg sportosan tapadnia kéne az úthoz. A radaros tempomat jól működik, bár ez is kivárja, míg teljesen lehúzódnak előlünk, csak utána gyorsít vissza. A visszafele úton már nem volt feltűnő az imbolygás és egészen élveztem is az utazást, amit később azzal nyugtáztam, hogy nem fáradtam el a vezetés közben. Az AGR vezetőülés jól tart és az üléspozíció is pihentető tud lenni, teljesen korrekt a kialakítás odabent.
Pár nap után hozzászoktam és megszerettem, jó volt ránézni és elindulni vele – itt jegyezném meg, hogy sportos hang nincs, csak hidegen egy kis morajlás. Elhittem hogy jó, ha ezzel kellene együtt élnem, nem panaszkodnék egy cseppet sem, és valószínűleg nem lenne lehetőségem elkövetni azt a hibát, hogy átülök valami másba, ami hasonlóan erős, összkerekes és sportos, itt lépett közbe a Giulia Veloce, amiről már írtunk. Lerombolta az idillt, megmutatta, milyen érzés, ha valami tényleg úgy irányítható, mintha a testünk toldása lenne. Az Insignia nem ilyen, csak egy sportossá tett nagyautó, amire pont semmi szükség. Nem csinálja rosszul, mégis sokkal jobban passzol hozzá egy nyomatékos dízel, de az 1,5-ös turbóval sem rossz. Különben meg továbbra is hatalmas, mind beltérben, mind csomagtérben, családinak tökéletes lehet. Sajnos továbbra is megvannak azok a minőségi problémák, amik a többi tesztautónál, itt is zörgött itt-ott valami – az utasülésnél folyton –, valamint a varrások sem a legszebbek, az öntött műanyag műszerfal görbe varrásimitációjával az élen. Csábos így a megjelenése, de sajnos a sportosságot nem érzem az Insignia erényének. Ha csak ezt vezetjük akkor teljesen meg leszünk vele elégedve, egészen addig, amíg nem tudjuk, milyen a jó.