Mit tud egy Toyota Hiace 600 ezer kilométerrel? Mutatjuk!
Toyota Hiace 2.4 D, 1999 - használtteszt
Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, ezért kérjük, az olvasása során ezt vegye figyelembe!
A Hiace Európából már kifutott, évek óta nem kapható, ám ennek ellenére szép számmal fut belőle hazánkban is. Íme egy koros, sokat futott, mégis hibátlan példány.
A Hiace számomra, de talán sokak mások számára is fogalom, legenda. Hiszen néhány Mercedes rohamkocsit leszámítva a Hiace volt az első nagy sorozatú "nyugati" mentőautó. Elnyűhetetlenségüket az OMSZ kötelékében is bizonyították, máig él bennem egy 2012-ben, a mentőszolgálat járműparkja kapcsán készített riport, ahol arról számoltak be az üzemeltetők, hogy nem egy példányt adtak el több mint egymillió kilométerrel még teljesen működőképes állapotban, úgy, hogy azokat még vitték Afrikába, hogy ott jó eséllyel még egy milliónyit szolgáljanak. A Hiace persze elég egyszerű gép volt. Számomra az első autók egyike, amiket vezettem. Emlékszem, hogy gyerekjáték volt kezelni, a 2,4-es szívódízel alapjáratról vitte, a karosszéria remekül átlátható, és persze sugárzott belőle az egyszerű, logikus kialakításon túl az örök életre tervezettség. Persze ez csak érzés, 18 évvel ezelőtt talán még nem a legjobban láttam, így aztán azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy megtapasztaljam, milyen valójában egy sokat futott, egy híján 20 éves Hiace.
Áttételesen a Toyota monori márkaszervizétől érkezett az infó, hogy ügyfélkörükben van egy már 19 éves, de még mindig náluk karbantartott, több mint 600 ezer kilométert futott példány. Bár tulajdonosa újonnan még félig privát használatra vette, ez a Hiace négyéves kora óta "csupán" munkaautó. Állandóan szolgálatban van, így aztán amikor jött a telefon szombaton, hogy hétfő reggel 8-kor összefuthatnék vele, azonnal lecsaptam a lehetőségre. A parkolóban nem volt nehéz kiszúrni az autót. Nem azért, mert ütött-kopott, épp ellenkezőleg, egészen hibátlan, hálás metálezüst fényezésének köszönhetően tiszta hatású, de tetején jókora létrát és temérdek villanyszerelési kelléket, kábelcsatornát hordó. Azt ugyanis tudtam, hogy egy villanyszereléssel foglalkozó cég autójáról van szó.
A találkozáskor aztán arra is fény derült, hogy a cégtulaj, Tóth József 1999-ben saját maga és cége első "nyugati" autójaként vette a valójában természetesen távol-keleti Toyotát. Döntését néhány már Toyota-tulaj véleményére alapozta, annyit tudott a márkáról, hogy megbízhatósága kiszámítható. Márpedig minden vállalkozáshoz erre, a kiszámíthatóságra van leginkább szükség, így aztán annak ellenére is a Toyota mellett döntött, hogy nem ez volt a legolcsóbb furgon a piacon. Nem bánta meg, azóta is kitart a márkánál, illetve a monori márkaszerviznél is, ezt az autót is kizárólag oda hordja karbantartásra. Mondhatni, hogy jó és gyakori ügyfél, hiszen a 2,4 literes szívódízel még 7500 kilométeres szervizperiódusú, ez az átlagfutás szerint 2-3 hónap alatt összejön, de persze volt olyan időszak is, hogy egyetlen hónap alatt is beleforgott ennyi a Hiace-be.
A megbízhatóság valójában gyárilag kódolt. Vegyük végig: a 2,4 literes dízel még turbó nélkül, hagyományos, örvénykamrás befecskendezésű, nincs se részecskeszűrő, se katalizátor, az olajcsereciklus viszont kellően rövid. Az előírt karbantartásokat betartva, illetve a magas, jellemzően nem sok városi tötymörgést, inkább nagyobb távokat tartalmazó futással elég jó körülményeket kapott a Hiace, de azért az amúgy több mint 100 látogatást tartalmazó szerviznaplót átfutva is vannak meglepetések. Egészen pontosan az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. Az előírt folyadék- és szűrőcseréken, egy-két kopóalkatrészen túl megleehtősen eseménytelen volt a bő 600 ezer kilométer ezzel a Hiace-szel. Differenciálmű javítás 522 ezer kilométernél, kuplungcsere mindössze 600 ezer kilométer után? Ezekben az adatokban sokan kételkedhetnek, de tegyük hozzá, ez még egy másik világ volt, egy nem egész 80 lóerős, 2,4 literes szívódízel motoros autóról van szó. A kilencvenes években még készültek ilyenek, s ezek bizony tudtak ilyet. És az egykedvűen ketyegő alapjáratú, nem csak turbóval, hanem turbólyukkal sem rendelkező dízelt hallgatva az ember erősen elgondolkozik: biztos, hogy kell nekünk az, hogy egy furgon is dinamikusan gyorsuljon, hogy stop-startos legyen, meg persze kettős tömegű lendkerekes, részecskeszűrős, stb?
Aligha, mert a 19 éves Hiace a 600 ezer kilométer után is füstmentes (ugye, hogy mennyit ér az előírt karbantartás betartása?!) motorjával a teljes életre vetített emissziójával egyáltalán nem tűnik rossznak. Nem csak tulajdonosa, mai használói is becsülik, tisztelik. A karbantartásokat megkapva nem csak hajtáslánca tartós, meglepő módon az időszakos mosásokat szintén megkapó karosszéria is rozsdamentes. Hogy abban van-e újabb 19 év, az mondjuk kérdéses, de a hajtásláncban szinte biztos, hogy gond nélkül lehet újabb 600 ezer kilométer, persze az eddig sem elspórolt előírt karbantartások betartásával.
Az autó, aminek a nevét senki sem tudja helyesen kiejteni. Ahány tulaj, annyiféle variáció 🙂
Köszönjük az észrevételt, ezt nem sokkal a bejegyzés után orvosoltuk.
Katalizátor van, meg EGR szelep is, ez már EURO II. Gond nincs velük.
Amúgy tényleg meglepően kényelmes a sofőr pozíciója. Mai szemmel egy dolog fájó nagyon, az áttételezés. Persze városban nagyon jó, üresen másodikból indul, meg nyilván rakottan is el kell hogy induljon meredek hegynek felfelé is. De már országúton is úgy üvölt szegény, az autópályát meg hagyjuk. A turbós változat ilyen téren egy kicsit jobb, meg a D4D, csak az már egy bonyolultabb technika, bár az is sokat elmegy. (persze ha valakit nagyon zavar, akkor módosíthat a diffi áttételeken, a fogyasztásnak jót tesz.
A régi 4WD volt az igazi, felezővel, nagyobb terepgumival. Persze nem volt komfortos, de nagyon komoly terepes képességei voltak. Miért haltak ki a komolyabb terepes kisbuszok? Ma már teljesen megszűnt ez a kategória.
Kicsit árnyalnám a Toyotáról alkotott “legendásanmegbízható” képet: 2004-es CorollaVerso, 1,8 Benzin, robotizált váltó – életem legrosszabb autója!
Első, megbízható, gondos tulajtól vettem (szomszédom), 230e km-el. ’87-óta van autóm, azóta ez az első, ami otthagyott az úton: 2 év alatt 3x is! 1x gyújtótrafó meghalt Erdélyben(oltári szívás!). Váltó miatt már 2x állt meg az úton, s kellett hazaballagni (szerencsére a vidéki út elején, még Pesten).
A plafonba szerelt középsőhátsó biz. öv beragadt: nem szerelhető, csak a teljes oldal-tetőkárpit bontással -oltári szivacs! Minden kapcsoló-kezelőszerv esetlegesen odadobált, rikító olcsósággal. A légkondi (még működik!..csoda..) kezelési bonyolultságát és logikátlanságát 2 év alatt sem sikerült megszokni..
Szinte minden elemére a teljes igénytelenség, minimális anyagválasztás jellemző: minden kapcsolót-fogantyút (az ajtónyitás-csukás, erőhatárolón át/ha erősebben nyitom, szakad kifelé a zsanérból/ kalaptartóval bezárólag) rossz érzés+igénytelenség érzet működtetni-használni.
u.i.: mint megtudtam, annó 103ekm-nél a motor meghalt (igen, garancia letelte után 3 ezerrel!): a tulaj jó kapcsolatainak köszönhette, hogy “méltányosságból” megcsinálták (milliós nagyságrendű volt a számla).
A motor irtóra zabálja az olajat, talán csak típushiba és nem újabb nagyszervíz előjele..
Állítólag 2003-tól kezdték Európában gyártani, s azóta nem “japán” a megbízhatósága – én nem tudom, és nem is érdekelnek a kifogások: nálam a márka lenullázta magát!
Mondanám, általában a japánokra- de közben vettünk egy Nissan Leafet: kellemes meglepetés: igényes, masszív, mármár exkluzív kezelőszervek-kapcsolók – pl. az indexkapcsolót, lámpakapcsolót néha csak a masszív-kellemes igényességérzet miatt kapcsolgatom, ajtót nyitni-csukni egy élmény, a hajtáslánc európai prémiumautósan finom, stb..)
u.i.: valakit nem érdekel egy 2004-es Verso 1,8 benzines, gondos tulajtól, (sokat!)szervizelve? ..itt a lehetőség, eladó!
Próbáltam fotót csatolni: a csomagtartóban állandó készenlétben, fő helyen elakadásjelző és vonóhorog…