Mint a Cooper, csak használható – Countryman D

Mini? A Countryman már nem mini, sosem volt az, de a második generáció még tovább terebélyesedett minden irányban. Most nagyjából akkora, mint egy BMW X1, tengelytávolságuk pont ugyanakkora, a BMW igaz hosszabb, amiből a csomagtér jött ki jól, 55 litert kapott pluszban. A Mini Countryman viszont még így is tud 450-et, ami már elég a legtöbb cuccnak. Már a 2010-es megjelenéskor is jó helyre lőttek, míg a Clubman formáját a mai napig nem tudták belőni, milyennek kéne lennie valójában, most ott tartunk, hogy 5 6 ajtós. A Countryman bármennyire is tűnik változatlannak, erősen újrarajzolták, leginkább arányai lettek jobbak, szemnek kellemesebbek, és szerencsére az egyen Mini arcot sem kapta meg, lámpáit inkább szögletesebbre rajzolták, így kevésbé bamba, mint a többiek.
Ragaszkodtak hozzá. Egy Mininél a formaterv az egyik legfontosabb, állati nehéz lehet úgy megtervezni valamit, hogy közben réginek kell tűnnie. Több helyen látszik sajnos az erőlködés, amiből csak egyet emelnék ki, méghozzá a lökhárítók lakkfekete betéteit. Ennyire sérülékeny felületet tervezni egy lökhárítóra érdekes döntés. Nem tudom, milyen lenne nélkülük, de fényezetlenként szívesen megnézném. Megvannak a krómkeretes lámpák, a kerek tükrök, a fényezetlen kiegészítők, ahogy kell, a lehető legjobb összeállításban világoskék fényezéssel, 0 forintos extraként ikszelhető fehér tükörházakkal és tetővel. A géptető csíkjai már 40 ezres extrák, de annyira jól mutatnak! Az új Scenicet olyan sokan ekézik, hogy más lett a megszokottnál, a Renault mert lépni, és a maga módján jó is az új egyterű, csak az elődökhöz képest nem. A Mininél nem léptek, a Countryman úgy jó, ahogy van.

Vitorlás. Míg a menetpróbán csak jól felszerelt összkereses SD-ket próbálhattunk, tesztre egy gyérebb felszereltségű, ám árban viszonylag élhetőbb és ésszerűbb modellt kaptunk. Néhány extrát hiányoltam belőle, persze nem feltétlenül fontos a panoráma üvegtető, de a hangulaton sokat dob, nem mintha nem lenne jó a térérzet odabent. Se sávtartó, se adaptív tempomat, tolatókamera-osztásról szintén lemaradt, nem beszélve az összkerékhajtásról. Automata váltót viszont kapott, amihez vezetési módválasztó is jár, méghozzá Sport és Green fokozattal. Előbbit nem firtatnám, mivel 2,0 literes dízelmotorral kaptuk, így az túl sokban nem segít, anélkül is megy, ahogy kell, a Green viszont elég hasznos. Korábban vált föl, alacsonyan tartja a fordulatszámot, valamint amit nagyon jól csinál, hogy gázelvételre egyből vitorlázni kezd, kvázi kiteszi üresbe, így hosszan gurulhatunk, ami a fogyasztásnak jót tesz. Tenne, mivel a gyári értéket még így sem sikerült megközelíteni, persze a 6,8-as vegyes értéknek is örültem, jellemzően inkább 7-et evett.
A jó méretű Cooper. Jobb lett volna az összhang egy benzines motorral, a BMW kétliteres dízele persze bivalyerős, dinamikus, turbólyukról csak nagyon messziről hallott. Gázra azonnal ugrik, a 20 Celsius fokot közelítő kora nyári időben még téli gumikkal kaptuk, így rendszeresen nyikorogtak elöl, hamar érkezik a nyomaték. Viszont csúnyán belerondít az összképbe a hangja, míg bent ülünk, addig jó, mert klasszul leszigetelték az utasteret, fotózás közben volt illúzióromboló a csúnya kerregés. Ez persze nem kell, hogy érdekeljen, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy benne ülünk, a kormányzása ugyanis tökéletes, hihetetlenül közvetlen és pontos, futóműve szintén zseniális, kényelmes, ugyanakkor feszes és határozott, amiben a 17-es téli – John Cooper Works kupakos – felnire szerelt ballonos gumik sokat segítenek. Olyan vezetni, mint a normál Coopert, és ez nem túlzás, csak közben van körülöttünk egy normális autó.
Vetítő. Hogy kicsit magasabban ülünk, annak sokan örülni fognak, hátra rendesen be lehet szállni, tologathatjuk is az üléseket ott is, van rendes lábtér és fejtér is. A hangulatról a sportos, elöl állítható combtámaszos ülések gondoskodnak, a barna huzat szerintem nagyon jól passzol, többen valami élénkebb árnyalatra szavaznának. Nem értek a színekhez, de a legtöbbet, amit ismerek, azt meg tudja jeleníteni hangulatfényként odabent, a középső, már érintőképernyőt magába foglaló tányér karimája folyton játszik velük, a billenőkapcsolóra tett indító meg pulzál, amíg be nem indítjuk. Mini emblémát vetít az ajtó elé – de csak a sofőrnek – valamint az összes ajtó alatt van világítás, így biztos nem lépünk gyanús dolgokba sem sofőrként, sem utasként. Irtó hasznos, ahogy a láblendítésre nyíló-és záródó csomagtérajtó is.
Az apróságok teszik színessé. Például a feláras bőr sportkormány brit zászlója, vagy a rekeszek skótkockás padlója is ügyes kiegészítő. A billenőkapcsolók még mindig őrülten jók, a fura kerek belső kilincsek szokhatóak, egy Mini sosem lesz unalmas. A Harman/Kardon hifit azért érdemes hozzá megrendelni, az alap sem rossz, főleg, hogy bluetoothon is rendesen képes zenét lejátszani, de mély hangja lényegében nincs. Az antenna villogását azzal magyarázzák, hogy így könnyebben megtaláljuk a parkolóban, ezt sajnos nem tudtam kipróbálni, mindig emlékeztem, hová raktam le, és különben is hamarabb látjuk meg a virító fehér tetőt.

Egy valódi Mini; nem is, maga az életstílus-autó.

Emellett sportos, legyen benne bármilyen motor, egy elsőkerekes autónak így kell kanyarodnia. A vételárnál persze elvérzik, 10 millió alatt nem érdemes vele számolni, de legalább a Mininél úgy válogathatjuk össze az extrákat, ahogy szeretnénk, nincs túl sok összefüggő tétel. Így kaphatunk kézi váltós háromhengeres benzineshez is összkerékhajtást, de városba bőven elég a próbált elsőkerekes kivitel is, bár nem kétlem, hogy terepen is jól boldogul.