Melegített labda, futók és a felfoghatatlan vágy az autók iránt

A fiatalok nem tudhatják, az idősebbek meg mintha szeretnék elfelejteni, hogy ment az autónepperkedés a Magyar Népköztársaságban. A hetvenes évekre az autó egyre többek legfőbb álma lett, mert a személyes szabadság egyfajta kifejezőeszköze lehetett az amúgy lezárt határokon belül. Pár évente, amikorra lett útlevél hosszú várakozás után, maga a mennyország volt egy legális külföldi utazás a saját családi autóval. Ebben a történetben most mindegy is, hogy Trabant, Lada, vagy éppen egy Skoda volt a gép, csak az számított, hogy legyen. Az autó maga volt a kényelem, a szocialista luxus és a még épp elfogadható individualizmus csimborasszója. Az autó nem csupán drága volt, mint ma, hanem sokáig szinte elérhetetlen is. Ez a hiány, a kiéheztetettség okozta azt, hogy hazánkban az autónak máig sokkal nagyobb a nimbusza, mint bármilyen más, amúgy hétköznapi használati tárgynak. Meg oka volt ez másnak is. A korszakban egészen speciálisan, az állam elnéző tudtával ment az üzérkedés a használt kocsikkal.

A KGST országok között szigorúan meg volt szabva, hogy ki, melyik iparágban, mit gyárthat. Magyarországnak közúti járműből a buszok jutottak, emiatt lehetett az Ikarus a térség legnagyobb buszgyártója. Így nem maradt más, minthogy a hazai dolgozó nép autó utáni vágyát külföldi forrásból kellett enyhíteni. A negyvenes években korlátozták az autótulajdonlás jogát, amin végül csak az 1956-os forradalom után, 1958-ban enyhítettek. Az importőr a Mogürt volt, a vevőknek történő átadással meg a Belkereskedelmi Gépkocsijavító Vállalat foglalkozott kezdetben. 1964-ben jött létre az akkor új állami cég, a legendás és máig rosszul csengő nevű Merkur. A többéves várólistákról persze nem ők tehettek, hiszen az országba érkező autókontingens mindig kisebb volt, mint az autók utáni igény, mégis rajtuk csattant az ostor. A Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalatnál nagyon hasonlóan mentek a dolgok, mint a többi akkori állami cégnél, erre az is garancia volt, hogy közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium alá tartozott. A Merkur feladata volt a gépkocsi-előjegyzések kezelése és a hazánkba leszállított autók tárolása, majd átadása.

A család éveken át csak spórolt, aztán befizette az új autóra az előleget, majd megint spórolt, és újabb éveket kellett várjon a kocsira. Mire megjött az autó, jó estében a vételár maradéka is összejött. Még jobb esetben nem csak a típus stimmelt, hanem a kért kivitel és kevésszer a szín is. Ez utóbbin kár volt akkoriban rágódni, a színrevárók nem tartoztak a legélelmesebbek közé, nem úgy azok, akik az átvett új autót rögtön továbbértékesítették a listaárnál jelentősen többért. Az azonnal elvihető kocsi ugyanis sokat megért, így lehetett az, hogy például a Lada 2107-esre a vételár-előleg 96 ezer forint volt 1989 év elején, a teljes ár 240 ezer, a szabadpiacon meg simán megért egy új Zsiga vagy 300 ezret. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogy miféle öldöklő harc ment a használt autókért, amik nemcsak azonnal elvihetőek, de elvben olcsók is voltak. Elvben. A kurrens típusokról váltók is óriási haszonnal tudtak megszabadulni használt autóiktól. Például egy három éves kis Polskit, azaz a Fiat 126p-t újonnan átvevő szerencsés a frissen megkapott új autója áránál drágábban tudta eladni addig használt autóját. Kifordított világ volt ez. A Merkurhoz tartoztak egyébként használt autók is, amiknek értékesítését Budapesten az Öv utcában és az angyalföldi Röppentyű utca 73. szám alatti legendás telepen végezték. Ahogy a zseniális fotográfus, Urbán Tamás a Fortepanon elérhető[/url] képein is látszik, itt aztán megélhette a kor embere a szocializmusban működő kapitalizmus jellegzetességeit.

A vidékről felvonatozó ötvenvalahány éves Béla bácsi lógó orral ment haza, mert már a második kinézett használt autót vitték el az orra elől. A nagy tülekedéssel be is látta ennek okát, de nem tudhatta, igazából miként mennek a dolgok a háttérben. A legdörzsöltebbek a tételek hivatalos kihirdetése előtt tudták már, mi lesz az adott napon terítéken. Naná, hogy némi csúszópénzért. A Merkur munkatársai a rendszer igazságossá tétele érdekében azt a rendszert alakították ki, hogy a telep kapujának megnyitása utána a kiszemelt autóhoz oda kellett futni, megérinteni és stipi-stopi alapon lefoglalni. Nem csoda, hogy akik biztosra akartak menni, azok előre felbéreltek ügyes futókat - gyakran tényleg sportolókat. A futók garantálták az elsőséget, majd úgy döntöttek, inkább elállnak a vételtől és annak jogáról lemondtak az őket lefizető valódi vevőjelölt javára. Forrásaink, akik között egykori futók is voltak, máig emlékeznek az akkori tarifákra, de nem kifejezetten büszkék a régi időkre. Visszaemlékezéseiben egy akkoriban nem hivatalosan, tehát feketén, de abszolút üzletszerűen autókkal foglalkozó korabeli nepper is vonakodva gondol vissza az akkori ügyeskedésre. A rendszer hiányosságai miatti csalási lehetőségekkel éltek. Persze a futókat is megpróbálták lenyomni, így eshetett meg az is, hogy a kiváltságosok körén kívül esőket egy komplett sportszakosztály tartotta vissza a Röpinek becézett telep kapujától.

A futás nem volt jó módszer, idővel ezt a hivatalos szervek is belátták, de az utódja, a sorsolás sem lett sokkal igazságosabb. Azt is hamar és könnyen megbundázták. A későbbi változat kicsit urasabb volt, nem kellett már lökdösődni a saras autótelepen. Elég volt érkezési sorrendben elhelyezni a régi formátumú, egyforma bordó személyi igazolványt a kocsi tetején. Ez után, ahány vevőjelölt volt, annyi pingponglabdaszerű golyót helyeztek egy dobozba, benne egy színessel - aki azt kihúzza, azé az autó. A húzás az érkezés és a személyik lepakolásának sorrendjében történt, így már csak Fortuna segítsége és némi kenőpénz kellett ahhoz, hogy hozzájussunk a kinézett autóhoz. A húzó ugyanis előre tudta, hogy évszaknak megfelelően milyen golyót kell keresnie a kalapban; télen melegített, nyáron fagyasztott volt a tuti nyerő darab. A megkaparintott autók ettől még nem voltak mindig hibátlanok, sőt. A Merkur használt-telepein felbukkanó zsíros fogások között voltak levetett vállalati kocsik, állami autók és szállítási sérült vadonatújak is. Így nyugati gyártmányok és a vámból visszamaradt, ki nem fizetett, vagy elkobzott darabok közül is kerülhettek ide.

Aki biztosra akart menni, az a legkurrensebb szoci típusokban utazott ezekben az években is. A nyugati autókkal is lehetett nagy pénzt szakítani, de aki gyors hasznot akart, az jobban járt a gyakoribb madarakkal. Ladához, Wartburghoz és Skodához mindig lehetett szerezni fődarabokat is, igaz, volt, hogy csak a pult alól. A visszaemlékezések szerint a legígéretesebbek a gyárilag selejtes példányok voltak. Az elmesélésekben szerepelt egy folyton beázó Wartburg 353W Tourist, ami emiatt szinte újonnan, a megfelelő embereknek leadott dugi pénzekkel is, de bőven ár alatt elhozható volt. Elég volt egy kis kezelés a fakalapáccsal az ajtókereten, és máris eladható lett, busás haszonnal. Ugyanígy egy forrásunk jó kedélyűen - de csakis név nélkül - emlékezett arra a Moszkvics 2140-esre, ami piros műbőr belsejével és halványszürke fényezésével egész elegánsnak számított. Mégis visszavitték, mert 20 literes fogyasztása elfogadhatatlan volt.

Emberünk értett a műszaki dolgokhoz, gondolta, a porlasztó gatyába rázásával majd rendben lesz, de végül csak nem lett. Nem volt gond, mert abban az autóhiányban a moszkvai gyár termékét a hiba tudtában is vígan elvitték a vidéki vevők - ezen is sokat fogott a nepper, aki munkakönyve és személyije szerint persze házmester volt ekkoriban. Kis pénzért olyan infókhoz lehetett jutni például, hogy az aznapi autók között lesz egy levetett Lada 1200-as, ami az akkoriban még állami Főtaxinál szolgált. Ebben semmi érdekes nem lenne, de a korrodált kasztni alatt teljesen új mechanika és felújított motor volt, azt ugyanis a taxicég garázsában be tudták építeni az élelmes szerelők. Tuti vétel, lett volna bárkinek, végül csak elhappolták az "elkövető" elöl, így hiába lopta szét a vállalatot, nem ő járt vele jól. Forrásunk máig a legjobb autójaként emlékszik vissza a viszonylag korai, még kerek külső tükrös, 2101-esre. A jól generálozott motorral repült, 1500-ösöket alázott, a kasztni lyukait meg a haver félpénzért eltüntette. Ilyen és ehhez hasonló emlékekkel teli az autóeladásnak az a korszaka, amiben az eladó mindig csak jól járhatott. Hősei akkoriban nem csak fiatalok és ügyesek voltak, de minden lehetőséget ki is használtak. Ezt meg nem lehet, és nem is szabad elvitatni tőlük.