Könnyen magával ragad – Ford C-Max teszt

Egységesen megszépült. A Ford 2003-ban úgy döntött, hogy ad némi plusz helyet és teret a családdal rendelkezőknek, így piacra dobta a C-Max kompakt egyterű modelljét. A Focus második generációjára épülő autó 2009-ben generációváltáson esett át, tavaly pedig egy komolyabb ráncfelvarrást eszközöltek rajta. Mostani formájával a C-Max le sem tagadhatná, hogy Ford. Ugyanazt az Aston Martin hatású hűtőmaszkot kapta meg, mint a Fiesta, Focus, Mondeo és sorolhatnám még a további modelleket. A korábbihoz képest lényegesen szebb lett a külső, a Titanium X felszereltség, a bordó fényezés és a 18 colos Y-küllős felnik pedig erre tesznek rá még egy lapáttal.


Leginkább középen más. A belső tér egy ponton módosult a legnagyobb mértékben. A középkonzolt szinte teljes egészében újratervezték, ami jót tett a kezelhetőségnek. Az előző modellben már annyi gomb volt, hogy sokkal inkább repülőgépben érezte magát a vezető, mintsem autóban. A mostani dizájn letisztultabb lett, a nyomógombok nagy része eltűnt és érintőképernyős, 8 colos kijelző vette át a helyüket. Egyetlen hátránya ennek is van, túl mélyen ül a műszerfalban, ami miatt nehézkes a kezelése és az érintésérzékenysége is lehetne jobb. Ezen kívül a kijelző alatti gombsor túlságosan felfelé néz. Ez napsütéses időben rontja az olvashatóságát, többször a fejemet nyújtogatva kellett ránézni, hogy melyik gombra mi van írva. Este meg pont a fordítottja jött elő, hiszen nem kaptak háttérvilágítást, ami miatt ismét nehézkessé válik a kezelésük. Módosult továbbá a kormány, amely nagyon jó fogású és finom a bőrözése, a gombok száma ugyanakkor még mindig sok, ami szintén jellemző a Fordokra.

Van hova pakolni. Utazás szempontjából egyébként kellően tágas a beltér. Az ajtó komfortnyitása a prémium szegmensben megszokott módon kezelhető, nem kell gombokat nyomkodni a kilincsen, mint a japánoknál. Az ajtó nyitásakor már szembesülünk a nagyméretű alsó tárolórekesszel, amelybe félliteres flakontól a napszemüvegig sok mindent elhelyezhetünk. A középső könyöklő alatt is méretes hely várja a nagyobb tárgyakat, csakúgy, mint a kesztyűtartóban, ami szintén kellően nagy térfogattal bír. Közvetlenül magunk mellett egy tárolórekeszt találunk, melyen két műanyag elválasztó elemet tologathatunk, akár egy 1,5 literes palackot is bepréselhetünk a helyre, ami csak akkor jó ötlet, ha automata váltóval van dolgunk, egyébként nagyon zavarná a vezetést.

Tér van, de ergonómiai baki is. Az első ülések előtt nagy hely tátong, ami főként annak köszönhető, hogy a személyautókban megszokotthoz képest lényegesen magasabb az üléspozíció. Széltében is van hely bőven, a nagyméretű szélvédőn a kilátás is megfelelő. A bőrülések kényelmén lehetne még mit faragni, az ülőlap hossza is csekélyebb, mint amit a legtöbb személyautóban megszokhattunk. Ennek ellenére lehet találni megfelelő vezetési pozíciót, igaz a kormány ilyenkor már kitakarja a műszerfal középen lévő LCD kijelző tetejét, ahol pont a táblákra vonatkozó információkat tudnám figyelemmel kísérni. Emiatt tekintetemmel mindig be-be kell bújni a kormány alá, ha tudni akarom, hogy mennyivel mehetek, illetve előzhetek-e az adott útszakaszon.

Átvert a váltó. Kössünk övet és induljunk! A motor hangjáról már alapjáraton is egyértelműen hallani, hogy dízel, járása viszont kulturált, hidegen sem kerreg úgy, mint más gázolajos erőforrások a piacon. A Powershift váltó duplakuplungos, amelyről mindaddig azt gondoltam, hogy sima automata, amíg egy ismerős rá nem kérdezett, hogy DSG? Mondtam, hogy szerintem nem, de utánanéztem, és lám kiderült, neki volt igaza. Nem véletlen, hogy automatának hittem, ugyanis nincs az a gyorsasága, mint például a VW-nél megszokott DSG-nek. Hasznos dolog viszont, hogy a kormány mögüli fülekkel átvehetjük az irányítást és manuális módban is használhatjuk.

Izmosodott. Az átdolgozott 2.0 TDCi blokk 7 lóerőt erősödött elődjéhez képest, így 170 lóerő teljesít. Ami ennél fontosabb, hogy 400 Nm forgatónyomaték áll rendelkezésre, amely igen kellemes hatással volt a hátamra. A gázpedál reakciója már-már túlzottan érzékeny, alig kell rajta nyomni, és máris meglódul a kicsivel több mint 1,5 tonnás autó. A km/óra mutatója hipp-hopp eléri a 100-at, meglepően fürgén mozog a kis családi kompakt. Komfortja a nagy, 18-as kerék és a 235/40-es gumik ellenére korrekt, futóművének hála a kanyarokba is bátran lehet bedobni, stabilan viseli ezeket a helyzeteket is. Féke pontos, jól adagolható, a vezetési élményre valóban nem lehet panasz a C-Maxban ülve.

Van benne cucc. Felszereltség szempontjából sem kell szégyenkeznie az autónak, igaz egy Titanium X kiviteltől már sokat elvár az ember. LED-es nappali menetfénnyel kombinált Bi-Xenon fényszórók, tolatókamerával társított automatikus parkolósegéd, elektromos ülésállítás, komfort bejutás, Sony hifi és 17 colos felni egyaránt jár. A tesztautóban további extrák sorakoztak még, melyek közül az üvegtető és a bőrkárpit a legjelentősebb, együttesen 620 ezer forinttal dobják meg a Titanium X 9 065 000 Ft-os vételárát. A további apróságokat hozzávéve 11,2 milliónál áll meg a tesztautó ára. Egy kompakt autóért ez az összeg nem kevés, ennyiért már a prémium kategóriában is találhatunk magunknak hasonlót, sőt még akár nagyobb autót is. A fogyasztás vegyes használt során 7,4 l/100 km-re adódott, ami nem is sok, nem is kevés, egy ilyen motortól és tömegtől viszont szerényebbet várnánk el. Aki ezeket a számadatokat el tudja fogadni, válassza nyugodtan a C-Maxot, összességében egy szép és jó autó lett, eltekintve a korábban leírt néhány apró és időnként kellemetlen dologtól.