Király, kinek négy kerék sosem elég

35 évvel és pár nappal ezelőtt, 1977 augusztus 16-án hunyt el szívrohamban a világ első igazi rockikonja, Elvis Aaron Presley, a Király. Nemcsak hedonizmusával mutatott utat az őt követő zenei csillagoknak, nagy lelkesedéssel vásárolta, használta, törte, tuningolta, sőt, bőkezűen osztogatta is autóit.

Első kocsija egy 1941-es Lincoln Continental kupé volt, amire visszaemlékezve gyakran viccelt azzal, hogy többet tolta, mint vezette. Sztáréletének első kocsiját 1955 márciusában vette, de nem sokáig élvezhette a rózsaszín-fehér festésű 1954-es Cadillac Fleetwood nyújtotta kényelmet, mivel júniusban két fellépés között túlmelegedett a fékrendszer, és az autó porig égett. Elvist lesújtotta a veszteség, de nem azért keresett rengeteg pénzt, hogy ne vásároljon rögtön egy ugyanolyan, de már 55-ös kiadású szedánt, amit fekete-rózsaszínűre fényeztetett. Szeptemberben, szintén egyik koncertről a másikra tartva összetört az autó - nem az ő hibájából - de ragaszkodott hozzá annyira, hogy megcsináltassa, tetejét pedig az első géphez hasonlóan fehérre fényeztette. Ezután gyorsan megajándékozta vele anyukáját, aki ugyan nem vezetett, de Elvis papája gyakran elvitte egy körre. Ezután még rengeteg Caddyt vásárolt, de ez volt az egyetlen, mely haláláig Gracelandben maradt, és azóta is az ottani kiállítás egyik jeles műtárgya.
Az 50-es évek folyamán számtalan Cadillac Fleetwoodot és Eldoradót vásárolt, közülük többet átfényeztetett, majd családtagjainak, barátainak ajándékozgatta őket. Ezután jött pár Lincoln, de a Caddykkel nem tudott betelni: 56-ban egy fehér Eldoradóval felkereste tuningmesterét, a legenda szerint egy fürt szőlőt pacsmagolt szét a karosszérián, és közölte, ilyen színű fényezést akar. Nagy fordulat volt számára, amikor 1958-ban besorozták, és németországi állomáshelyre került két évre.
Természetesen Elvis a katonaságnál is Elvis maradt, így azt is megengedhette magának, hogy autót tartson: egy Bogárral kezdte, majd vett egy háromkerekű Messerschmittet, amit később vissza is szállíttatott az USA-ba, de ezek nem tudták kielégíteni igényeit, mert valami igazán különlegesre vágyott. James Dean rajongóként Porsche Speedstert szeretett volna, ami már akkor is ritkaságnak számított, így végül egy fehér BMW 507 kupénál kötött ki. Ezt viszont rajongói folyamatosan összefirkálták, rúzzsal írták fel rá telefonszámukat, amit lehetetlenség volt rendesen letisztítani, ezért hamarosan lecserélte egy piros, egy évvel újabb kiadású 507-esre. Ezeket az autókat nem vitte haza, az egyéves lízingszerződés lejárta után a BMW megtartotta őket.
A 60-as éveket egy Rolls-Royce Phantom V-vel kezdte, de nem ez lett ezen időszakának leghíresebb kocsija. 1960-as kiadású Cadillac Fleetwood limuzinját telefonnal, fridzsiderrel, cipőtisztító géppel, lemezjátszóval, forgatható TV-vel, magnóval és további különlegességekkel szereltette fel. 40 rétegű fényezésébe igazgyöngy- és gyémántport kevertek, dísztárcsáit, fényszóróit és hűtőrácsát 24 karátos arannyal borították. Pár évig használta, majd az RCA kiadó birtokába került. Megtartotta a My Blue Hawaii című filmben használt piros MG MGA-t és a rózsaszínű Jeep CJ-5 Surrey Editiont. Következett még számtalan Cadillac és Lincoln, hol aranyozva, hol egyéb ínyencségekkel telepakolva, majd belefutott egy sokküllős felnikkel felszerelt Ford Thunderbirdbe. Az akkori fém azonban nem bírta sokáig a strapát, a küllők folyamatosan törtek, gyártójuk csődbe is ment. Amikor Elvis meglátta a kocsit sima kerekekkel, olyan morcos lett, hogy személyesen Edsel Fordot tárcsázta panaszával, aki sűrű bocsánatkérések mellett közölte, hogy egyszerűen képtelen pótolni az imádott felniket, még azt is felajánlotta, hogy visszaadja az énekes pénzét. Elvis nem fogadta el ezt a lehetőséget, de ezek után már nem tudott ugyanazzal a gyönyörrel tekinteni négykerekű szerelmére, mint korábban.
63-ban még egy olcsó népautónak számító Buick Rivierát is vásárolt - nem szerette a márkát, de ha számításba vesszük, hogy a modell formáját eredetileg a Cadillacnek szánta a GM, akkor érthetőbbé válik a döntés. Vett még jó pár Cadillac De Ville-t, volt köztük, amit fényűző lakosztállyá alakíttatott, és olyan is, amit egy teljesen ismeretlen hölgynek ajándékozott 1964-ben, aki aztán 2006-ban szép summát keresett az "idős hölgy által finoman vezetett autó, első tulajdonosa Elvis Presley" szövegű hirdetés útján értékesített autón. Amikor feleségével, Priscillával 67-ben vidéki ranchot vásároltak, stílszerűen egy Ford Rancherót talált az ottani közlekedéshez legalkalmasabbnak, de egy év után elege lett a farmerkedésből, és a pickupot egy újabb Caddyre cserélte. 67-es piros Cadillac Coupe DeVille-jét kimondottan nászútjukra vásárolta, ügynökét Lincoln Continentallal ajándékozta meg, úgyhogy jól látszik, hogy az autóvásárlás-csencselés területén sem a mértékletesség jellemezte döntéseit.
Természetesen Elvis, a tökéletes rocksztár, igazi tomboló fenevad volt, ha úgy hozta a sors, így eshetett meg, hogy egy reggelen, amikor nem akart beindulni aranyszínű 68-as Eldoradója, nemes egyszerűséggel lelőtte a kocsit, majd rövidesen felesége mostohaapjának ajándékozta. 1969-70 a Mercedesek jegyében telt, először egy normál méretű, kis idő elteltével pedig egy hatajtós nyújtott 600 limuzinnal gazdagította a garázst, és szívesen pöffeszkedett cigarettázva a tetőablakon át. Ekkoriban keltették új életre a 30-as években menőnek számító Stutz Motor Companyt, a Király pedig azonnal belezúgott az őrült formájú öszvérekbe. Pontiac alvázat és futóművet tömtek ki V8-as GM motorral, ez lett a Stutz Blackhawk, amelyből két prototípus épült, amikkel a jövőbeli üzlet reményében celebeket fuvarozgattak.


Presley és Frank Sinatra egymás lábát taposva versengtek, hogy megvásárolhassák az egyiket, a csatából végül a Király került ki győztesen, mert vállalt reklámfotókat az autóval, és belement, hogy pár napra kölcsönadja egy autókiállításra a gépet, ezekre Sinatra nem volt hajlandó.
Imádta 70-es Ford LTD Country Squire kombiját, s azután is megtartotta, hogy egy alkalmazottja útban a kocsimosó fele csúnyán összetörhessee. Életében nem javították meg, de halála után a Graceland múzeum restauráltatta az autót. Addig azonban vásárolt még pár Stutzot, az utolsó egy fekete példány volt vörös bőrülésekkel és arany díszítésekkel, állítólag ez volt a kedvence, és szó szerint halála napjáig élvezte az autót: az utolsó róla készült fotón ezzel az autóval hajt el fogorvosától 1977. augusztus 16-án, azaz a fekete napon.
Feleségét egyik karácsonykor pagodatetős 280 SL Mercivel lepte meg, volt Ferrari Dinója és De Tomaso Panterája: utóbbit megbízhatatlansága miatt szívből gyűlölte, egyszer ezt is lelőtte, majd inkább akkori barátnőjének ajándékozta. 73-as Lincoln Continentalt azért vett, mert tetszett neki a Shaft című filmben, majd egy zenésztársának adta, és karatemesterét is ilyen autóval lepte meg egyik sikeres vizsgája után. Még számtalan Fleetwood és Eldorado fordult meg kezei között, majd a 76-os, korábbiaknál kisebb méretűre vett, akkoriban kompaktnak számító Seville rabolta el szívét: ebből sem volt elég egy, a jópárból az egyik a fogorvosánál landolt.
Elvis igazi, jó értelemben vett, bár elég értelmetlenül, nyakló nélkül vásárló autóbuzibus volt, aki bármit megvehetett volna, de ő a szíve csücskében a legjobb helyet elfoglaló Cadillacnek hajtotta a legnagyobb hasznot. Nem csoda, hogy két utolsó útját is két Fleetwooddal tette meg: ilyen halottaskocsi szállította el a kórházból 17-én, majd temetésére is 18-án, a környékbeli kereskedők és rajongók pedig egy rakás utolsó évekbeli fehér Fleetwoodot gyűjtöttek a búcsúztatóra, és ezzel a hosszú-hosszú konvojjal kísérték utolsó útjára az ország legnagyobb Cadillac-rajongóját.