Kigyúrt városlakó – Nissan Juke Turbo teszt

A szívómotoros, alapáron 4,64 millió forintba kerülő Juke 1.6 Acenta nem vizsgázott nálunk rosszul, így bátran mertünk továbblépni a turbómotoros, gazdagabban felszerelt 1.6 DIG-T Tekna irányába, amely szűk másfél millióval kóstál többet. A külsőségek vonatkozásában gyakorlatilag nem jelent változást a számottevően erősebb motor jelenléte, nincsenek extra légterelők, netán a sportosságra utaló egyedi megoldások, a könnyűfém felnik ugyanúgy 17 colosak, pusztán a mintázatuk eltérő, de az utca embere ez alapján nem mondja meg, hogy 190 lóerő tombol a fura kialakítású homlokfal mögött. Amihez kétség továbbra sem férhet, hogy a Juke volánja mögött ülve színház az egész város, véleményünk szerint az idősebb generáció tagjai egyszerűen fel sem fogják, mit is látnak valójában, a fiatalabbak vigyora pedig tetszést, vagy cikizést jelent, köztes lehetőség nem igazán van. De a Juke-kal éppen ez volt a Nissan szándéka, hullámokat generálni az egyre nagyobb crossover pocsolyán, és elhitetni a vásárlókkal, hogy a városi léthez a legideálisabb járgány egy kissé szörnyszerű megjelenésű, de tagadhatatlanul érzelmeket kiváltó autó. Hogy a japánoknak mennyire jön majd be ez a taktika, az idő fogja eldönteni - egy év múlva már többet tudunk -, persze, a Nissannál abban bíznak, hogy a zseniális Qashqai után egy méretosztállyal lejjebb is letarolják a piacot, ráadásul itt még drasztikusan kevesebb a konkurens.
Az Acenta után a Tekna számszerűen nem tesz hozzá sokkal többet a komforthoz. A felsorolásból az automatizált légkondicionáló, a navigációt és a tolatókamerát is magába foglaló Connect rendszer, valamint az automata fényszóró- és ablaktörlő vezérlés emelhető ki. A tesztautónál sajnos megmaradt a diszharmonikus belső színösszeállítás: a fekete, helyenként olcsó hatást keltő műanyag enyhén szólva nem passzolt a krómozottan csillogó kilinccsel, és a metál pirosra fújt középkonzollal, illetve ajtóburkolattal. A korábban ugyancsak említett, szerintünk felesleges és logikátlan "hol ezt, hol azt működtető" Climate és D-Mode kapcsolóknál a gombok (bekapcsolt fényszóró esetén) csak maximumra állított fényerőnél láthatók, és figyelem, a kijelző fényereje, valamint a gombok fényereje külön-külön állítható! Érdekes továbbá, hogy a kb. 20 fokozatú skálán 1-19-ig alig változik a megvilágítás mértéke, míg az utolsó lépcsőben hirtelen fényárban úszik minden. Ezek miatt menet közben nehézkes lehet a szellőzés kezelése, mert ha nem Climate álláson van a rendszer, és/vagy nem megfelelő a gombok láthatósága, akkor baj van, ráadásul mozgásban lévő autónál a menü nem hozzáférhető, a művelethez meg kell állni - túl van biztosítva az egész.

Az 1,6 literes benzinmotor érdekessége a turbófeltöltés, amely impozánsan hangzó 190 lóerőt, és dízeles nyomatékot varázsol a gépházba. A karakterisztika rendben van, az erőforrás kiegyensúlyozottan forog, már alacsony fordulattól kezdve szépen, egyenletesen jön meg az ereje (2500-as fordulattól van igazán elemében), ám valahogy mégsem gondolná az ember 190 lovasnak. A hatfokozatú manuális váltó karja rövid utakon mozog, a gangok könnyen pakolhatók, a kuplung nem kíván kemény vádlit, és a mai divat szerint elkönnyített szervokormányba sem kell kapaszkodni – a csupa izom Juke nőies lazasággal terelgethető. A lábbakkal azonban jobb vigyázni… Bár nem éreztem soha veszélyesnek mondható szituációt, valahogy mindvégig az motoszkált bennem, hogy a motor többet tud, mint a futómű; ráadásul az autó sokszor száraz úton is tapadási problémákkal küzdött, vizes burkolaton pedig méretes fityiszt mutatott a kipörgésgátlónak. Ugyan a D-Mode menüben lehet ECO, Normal és Sport üzemmódokat választani - elvileg ilyenkor változik a kormány és a gázpedál érzékenysége -, ez inkább csak vevőbolondító játék a kütyük szerelmeseinek – mellesleg a bélyegméretű kijelzőt túl mélyre tették ahhoz, hogy állandóan figyelje a vezető, és itt újra kísérthet a gombok körülményessége, amit a szellőzésnél vázoltunk. A motor kényelmes, nyugodt stílusú autózáshoz remek partner, de igazán taposva már előjönnek azok a kellemetlen jelenségek (trakció, hajtási befolyások a kormányon), amelyek voltaképpen feleslegessé teszik a felpaprikázott turbós egységet, mondjuk az 1,6-os szívó benzineshez képest.

Összességében a Nissan Juke DIG-T nem csak formailag érdekes jelenség, és megfontolandó ajánlat lehet a kisméretű autókat kedvelőknek (mert hogy a külső feltételezés ellenére a belsőtér helykínálata egyértelműen kisautós), akik nem igazán válogathatnak még ekkora crossoverek között. Amit fontos tudni, hogy a városi lét vitathatatlanul fekszik a típusnak, ám a karosszéria rossz beláthatósága nehezíti a manőverezést, főként a parkolást, mert nem érezni, hol kezdődik, és hol végződik a kocsi; továbbá az üléspozíciót is szokni kell, az ember sokat fészkelődik, mire megtalálja az ideális pózt, ha egyáltalán létezik ilyen. A 4x4 hajtás hiánya a célközönséget alapvetően nem érinti, száz Juke tulajdonosból 99 úgysem hagyja el az aszfaltot, és igazából a 190 lovas motor sem létszükséglet. Fogyasztást tekintve a 10,2 literes mért átlagunk köszönhető ugyan a sok hidegindításnak, illetve a rövid távoknak, de ettől függetlenül nem vitás, hogy ez a karosszéria az 1,5 dCi dízelmotorral tűnik ideális párosnak, már csak azért is, mert a 190 lóerő gyakorlatilag kihasználhatatlan képesség, a futómű ennyit nem bír el. További érv a gázolajos kivitel mellett, hogy egyezően Tekna felszereléssel szűk félmillió forinttal olcsóbb, nyomatékban ugyanannyit tud, az étvágya sokkal mérsékeltebb, egyedül a menetteljesítményei szerényebbek. Valamit valamiért.