Az
új Touran kapcsán vezettem Németországban. Teljes a nyugalom, ugyan mi történhet egy Düsseldorf-Köln autópályán. Oda-vissza százhúsz kilométer közepes forgalomban, szinte egyenes úton, 80-120 km/órás korlátozásokkal.
Útközben átmentünk öt-hat alagúton, a fényváltások miatt eleve óvatosabban. Aztán jött Az Alagút és A Sofőr. Jobban mondva mi értük utol. Enyhe balos ívben haladt a
párhuzamos közlekedésű út, majdnem a végéig be lehetett látni a hosszú lyukat. Sehol senki, csupán előttünk, a külsőben egy fekete C osztály, W202. Már kerültem is ki, úgy százzal. Nagyjából két méterre voltunk a bal hátsó sarkától, amikor irányjelzett, aztán beszitált a kormánnyal. Kis fék, anyád, és az alagúton túl elmellőztük a vén salabaktert. Padlózott egyet, és utolérte az egyterű dobozban lapuló ellenséget, hogy jól átintegethessen. Az öreg Fritz minden lendületét beleadta a kocsiablakon keresztül történő legyilkolásunkba.
Ez már poszttraumás kép, a kocsi ugyanaz. Nagyjából ugyanennyire lehettünk tőle az alagútban is.
Próbáltuk elemezni, mi történt. Az alagútban előzés tilalmát elvetettük, egyrészt biztos, hogy a tábla nem erre vonatkozott, másrészt a kresz nem tiltja párhuzamos közlekedésnél (ellentétes irányú két sávnál igen, néhány országban). Nem voltunk a sofőr holtterében, az üres úton nem kellett sávot váltania. Az alagút bejáratánál volt egy korlátozó tábla, talán kilencvenes, de senki sem tudta pontosan megmondani. Valószínűleg ezért büntetett. A tanár urat bántotta, hogy elmegy mellette egy autó 104-gyel (óra szerint), miközben gyökkettővel túllépi a megengedettet. Ránk legyezett, hátha a faltól tanulunk tisztességet?!
Ha tudta volna, hogy a német rendszámos autóban magyar újságírók ülnek! Akkor legalább egy legyintéssel kiadhatta volna a gőzt: "Ausländer!"
