A teljesítményeket nem érdemes meghökkentés céljából összeadni, a négy autó összesen nincs 180 lóerő
Nyugat-Európa legendás autóit küldték ki a versenypályára, ahol egymás ellen bizonyíthatták rátermettségükek, illetve annak hiányát. Az autók közös pontja, hogy mindegyik a második világháború után, de legkésőbb 1959-ig piacra lépett. Ebben az időben nehéz gazdasági helyzet és nyersanyaghiány sújtotta a kontinenst, így nem a luxus, sokkal inkább a minimalizmus jellemezte ezeket a modelleket. A kedvező ár egy csapásra vonzó közlekedési alternatívát varázsolt belőlük, noha mindenből csak mértékkel adtak, a bájos forma és a hajdani népszerűség mára vonzó veteránt faragott belőlük.
Még egy közös pont a hosszúra nyúlt gyártási idő, a Mini 41, a Bogár 65, a 2CV 52, az 500 pedig 18 évig készült
A négy modell közül egyiket sem a Nürburgringre hangolták, inkább a takarékos helyváltoztatás szerepelt a prioritások között, ám mindegyik típus kipróbálta magát a versenysportban. A Mini a ralipályákon bizonyított, a Kacsa puha futóműve a terepen zajló versenyeket preferálta, a 500-ast az Abarth tuning tette naggyá, de a Bogárból is készültek versenyautók. Gyári állapotukban persze érdemes kerülni a versenypályákat, de az egymás elleni küzdelem mégis kidomborítja az erényeket.
A kvartett leggyengébbje a Fiat, félliteres űrtartalomból 18 lóerőt csalogatták elő, őt követi a francia népautó, a 2CV 0,6 literes kéthengerese 29 lóerős. A csapat big blockja a Bogárban dübörög, a négyhengeres boxer 1,6-os és 60 lóerős, a Mini ennél két lóerővel erősebb, motorja 1,3 literes. Negyed mérföldön jókora különbségek adódtak, a szorosnak nem mondható versenyen a Mini elverte a mezőnyt, a másodiknak befutó Bogár is jócskán lemaradt. A következő megmérettetés a fékeket vette igénybe, ebben a versenyszámban fordult a kocka, a Fiat lett az első és a Mini teljesített a leggyengébben. Utoljára a végsebességet tesztelték ahol, megint a brit versenyző győzedelmeskedett (120 km/h) és az apró olasz szorult leghátra (72 km/h).
