Igazi magyar sikersztori: Ikarus 55 és 66

Az 1948-ban államosított Ikarus Karosszéria és Járműgyár Nemzeti Vállalat kezdetben a korábbi Uhry műhely munkáit folytatta, és autóbuszokhoz, tehergépkocsikhoz készített felépítményeket. Amikor a Csepel Autógyárban elkezdődött a 350-es jelzésű, döntően dízelmotorral szerelt, Steyr-eredetű teherautó előállítása, az Ikarusban készültek a vezetőfülkék, és csak 1950-ben mutatkozott be az első mátyásföldi autóbusz, amely új korszakot nyitott a hazai tömegközlekedésben. Az Ikarus 30 történetét korábban már megírtuk, ám a Zerkovitz Béla vezette mérnökcsapat egy, a kisbusznál sokkal nagyobb jármű megvalósításának álmát is dédelgette. Zerkovitz előrelátó műszaki ember volt, jól tudta, hogy az alvázas konstrukció egyrészt korszerűtlen, másrészt a magyarországi körülmények nem teszik lehetővé a kellő számú termelést – a megoldást a kisebb kocsinál alkalmazott önhordó vázszerkezet jelentené. Probléma azonban akadt bőven. Mivel a fejlesztéseket politikai körülmények is nehezítették - lévén ilyen modern járművet a Szovjetunió még nem gyártott -, így a kísérletezések gyakorlatilag titokban folytak, már csak azért is, mert az előirányzott, és a Járműfejlesztési Intézet által elfogadott tervnek megfelelően a Mávag Tr 5 és M5 buszok utódjait alvázas kivitelben kellet az Ikarusnak legyártani – ez lett az Ikarus 60 széria, amely aztán később csuklósként aratott óriási sikert.
A mérnökök kizárták az orrmotoros konstrukciót, padló alá beépíthető fekvőmotor ekkor még nem volt, így a 125 lóerős Csepel D-613 erőforrásnak kizárásos alapon a farban jutott hely. Az első prototípus, az A58 rajzjelű Ikarus 66 még a később jellegzetessé vált hátsórész nélkül mutatkozott be 1952-ben, majd egy évvel később követte az Ikarus 55 két kísérleti példánya, gyári kóddal az A60-as – a formák P. Horváth György nevéhez köthetők. A tervezők csöndes futású, kényelmes autóbuszt szerettek volna készíteni, és az egyszerű karbantartás miatt fontos szempontnak számított a motorhoz való könnyű hozzáférhetőség, amit a kétrészes, Deák László által javasolt széttárható ajtókkal sikerült megoldani. A farmotoros konstrukciót sokan támadták, az Ikarus körül hatalmas vihar kerekedett, ezért több tudományos konferenciát is szerveztek, hogy tisztázódjanak a szakmai részletek, de Zerkovitz Béla végig kiállt a jármű életképessége mellett. Szerencsére neki lett igaza. A termelés nagyon lassan pörgött fel, 1954-ben csak 10 darab nullszériás 55-ös gördült ki Mátyásföldről, voltaképpen egyedi darabként. Ezeket a kocsikat nemzetközi bemutatókra vitték, majd a közlekedési vállalatoknál közlekedtek, amolyan tesztüzemben. A sorozatgyártás beindulását - mai szemmel nézve - nevetséges dolgok hátráltatták, az Ikarus ekkoriban a bányamozdonyoktól kezdve a babakocsikon át a gyerekjátékokig bezárólag mindennel foglalkozott, csak éppen a „farosokkal” nem.

Az 55-ös típus legelső példányait könnyű felismerni, ezek sima, fényszóró nélküli homlokfallal és síküveges panoráma szélvédővel rendelkeztek. 1956-tól íves szélvédőket vezettek be, majd 1957-ben komolyabb változás történt. Az íves tetőablakokat innentől csak extraként kínálták, a homlokfalon megjelent a relációtábla, és a két kerek fényszóró, de még süllyesztett hűtőmaszk nélkül. Ez utóbbi formai elem bevezetésére 1960-ban került sor, az első ilyen szériából a Malév rendelt nagyobb flottát, de ezek a kocsik még a jobb oldalon középajtóval rendelkeztek, az első tengely előtt csak a vezetőnek volt külön ajtaja a bal oldalon – ez első utas ajtót (amit szakzsargonnal ólajtónak hívnak) 1962-ben vezették be. Nem csak formai, műszaki szempontból is fontos az ’50-es évek végi időszak, mert a módosított fenékvázzal párhuzamosan új, győri MVG futóművek kerültek az Ikarusok alá, a kerékméret 22 colos átmérőről 20-ra csökkent, és megjelent az erősebb, 145 lóerős D-614-es dízelmotor is, 500 Nm forgatónyomatékkal. Az 55-öst típust kezdetek óta sok kritika érte túlzott díszítettsége miatt (széles díszlécek, ún. tarajos lámpák, hasonló apróságok), ezeket fokozatosan hagyták el, és 1966-ban végleg eltűntek a csepp alakú házba tett irányjelzők, hátul pedig kerek „ZIL-lámpák” jelentek meg.

Amíg az 55-öst távolsági, addig a 66-ost városi típusnak szánták. A mintakocsi, az egyetlen példányban épült, GF-100 rendszámú Ikarus 66 még 1954-ben került a Fővárosi Autóbuszüzemhez, kvázi tartós tesztre, de a hátsó ajtó kialakításának problémája miatt csak 1958-től kezdődött a sorozatgyártás. A busz nem vált be: lomha volt, zajos és büdös, így a beszerzett 75 darab Ikarus 1964-ben már a Mávaut flottájában rótta az utakat, ahol helyközi forgalomban jól teljesített. A kissé szögletes homlokú 66-os ikertestvérével egyidejűleg részesült a korszerűsítésekben, egyedül a korai változatok hűtőmaszkjainál voltak különbségek, de ez a különcködés nem tartott sokáig. Az 1960-as évek első harmadában már több Ikarus 66-os készült, mint 55-ös, és mindkét modellből bőséggel jutott exportra. A KGST piaci felosztása miatt az NDK például nem gyárt(hat)ott 10 méternél hosszabb autóbuszt, így magyar buszokkal, döntően Ikarus 66-osokkal oldotta meg az országos szintű közlekedési igényeit, a legtöbb 55-ös pedig a Szovjetunióba került, ahol főleg a kényelmes Lux kivitelnek volt nagy sikere. Az Ikarus modern, a maga idejében rendkívül korszerű 200-as sorozatának bevezetése 1970-ben végleg kisöpörte a kiöregedett farmotorosakat Mátyásföldről, a szalagot a székesfehérvári üzemegységbe helyezték át, ahol 1972-ben az 55-ös, majd 1973 nyarán a 66-os termelése is leállt. A közutakról persze nem tűntek el azonnal a jól bevált Ikarusok, az utolsó mohikánokat az 1980-as évek első negyedévében selejtezték az üzemeltetők, lezárva ezzel a magyar ipartörténet egyik legsikeresebb fejezetét.
(fotó: Fortepan)