Hátba vág – MINI John Cooper Works teszt

Második töltet. A jó öreg klasszikus, Mr. Bean által is kedvelt Mini 1959 és 2000 között volt elérhető a piacon. 2001-ben a BMW égisze alá került, s a BMW által kreált, a márka által nagybetűkkel írt MINI mostanra már harmadik generációját éli. Ha egyszer valamilyen autó a bajorok keze közé kerül, akkor szinte kizárt, hogy ne faragjanak belőle egy igazán komoly izompacsirtát. A Mini sem volt ez alól kivétel, a John Cooper Works már a második generációban megjelent, az akkori 211 lóerős teljesítménye mostanra 231-re hízott.


Erőből sosem elég. Legalábbis a németek szerint. Mind a BMW, mind pedig a MINI, faceliftről faceliftre, generációról generációra erősebbé vált. Most azonban nemcsak a lóerők száma nőtt, hanem a hengerűrtartalom is. A korábbi 1.6-os turbós motorból kipréselt 211 lóerő már soknak hatott, ezért 2,0 literesre növelték a négy henger összlökettérfogatát. A korábbi 260 (túltöltéssel 280) Nm forgatónyomaték a plusz 400 köbcentinek köszönhetően némileg megnőtt, immár alapból 320 Nm áll rendelkezésre, melyek az első kerekeken szabadulnak rá az aszfaltra.

Sínautó. Akárcsak egy gokart. Annak ellenére, hogy elöl hajt, nem tépi ki a kezünkből a kormányt, ami az alapból is feszes futóműnek köszönhető. A váltó alatti kapcsolóval ezen még tovább keményíthetünk, sport módban viszont már kellemetlenül ráz a rosszabb minőségű utakon. Cserébe úgy mehetünk be egy kanyarba, hogy egy-két másodperccel később már csak azt érezzük, hogy bordáink a vaskos oldaltartású, bőr/Alcantara sportülések oldalára feszültek. A fék, kormány pontos, precíz, de ezeken felül további élményt is bepréseltek a kis méregzsákba.

Durrogós. Már a Cooper S is versenyautós hangokat eregetett magából hátul, s a John Cooper Worksnél sem szakítottak ezzel. Emellett a turbó is szépen szuszog, érdemes picit lehúzni az ablakot, hogy jobban halljuk, mert az ablakok túlzottan is szigetelnek. Egy nagy hibája volt ennek a tesztautónak, mégpedig az automataváltó. Alapból hatgangos kézi jár hozzá, én mindenképpen azzal venném. Ha viszont egy jót akarunk gyorsulni, akkor az automata lesz a jó választás, mert így rajtprogrammal is elindulhatunk egy-egy adrenalin és élménybomba érdekében.

Hátba vág. Sport mód kiválaszt, váltó sportba, majd manuálisba áthúzva, menetválasztó sportba pöccintve, kipörgésgátló kikapcsolva. Padlófék majd padlógáz, a fordulatszám picivel 2000 1/perc felett áll. Leugrunk a fékről és már katapultálunk is. Váltásoknál tompa puffanások és durva, ütésszerű hatásokat érezek a hátamon, a hatfokozatú automata duplakuplungos váltókat megszégyenítő gyorsasággal kapcsol. Gyárilag 6,1 másodperc szükséges a 100 km/h eléréséhez, mi kereken 6,0 másodpercet mértünk. Akárcsak a BMW X6 M, a MINI is jobban teljesített a gyár által közölt adatoknál.

Mit tud még? Mivel a BMW kezében van a MINI, ezért nyugodtan elmondható róla, hogy prémiumautó. Méretéhez képest már az alapár is a prémium szegmenst képviseli, extrák szempontjából pedig szintén sok minden közül válogathatunk, természetesen szintén prémium árban. A tesztautó kellően fel volt szerelve, azonban még lehetett volna bele rendelni ezt-azt. A 8,2 milliós alapár így is 12,5 millióban állt meg, ami már valóban egy olyan összeg, amiért joggal húzogathatjuk a szánkat. Igen, ez egy pici autó, nagy árral és nagy fílinggel.

Mennyire és mire jó? Érezni azért itt-ott, hogy ez csupán a belépőszint, mert például a távolságtartós tempomat csak 30 km/óráig működik. Elvárná az ember, hogy álljon is meg teljesen, hiszen úgy az igazán kényelmes. Autópályán persze jól használható. A fogyasztása változóan tud alakulni. Ha tapossuk neki, akkor 10 liter feletti értékekről beszélünk, normális, nyugodt tempóban autózva 7 liter környékén is el lehet vele járni. A teszt átlaga 8,5 l/100 km-re adódott, ami ekkora teljesítménytől elfogadható érték. Minden ott van benne, ami kell egy kiadós élményautózáshoz, családi nyaralásra viszont nem ez lesz a legjobb választás, kivéve ha csak ketten megyünk.