Ezek a legendák köröztek a Hungaroringen hétvégén

Olyan jó ezt kimondani: komolyat szólt a Hungaroring Classic. Nem csalódott, aki a hétvégén kilátogatott hazánk egyetlen és leghíresebb Formula-1-es versenypályájára, hiszen bár számtalanszor jártak nálunk különböző klasszikus versenysorozatok, ilyen szintű és ennyi felbecsülhetetlen értékű motorsport-legendát felsorokoztató még soha. Ráadásul most a beharangozás is úgy zajlott, ahogy annak lennie kell, ezért a három nap alatt 24 ezren látogattak el a Hungaroringre. A paddock élt, a fehér sátrak pedig némi Goodwood hangulatot is hoztak. Most a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli klasszikusoké volt főszerepet, nem kevesebb, mint 160 versenyző vett részt az eseményen.
Két nap közel sem volt elég, hogy beteljek ezekkel az autócsodákkal, és valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Szerintem minden autórajongónak megvan a pillanat, amikor megtorpan egy autó előtt, és szó szerint nyitva marad a szája. Na, most képzeljék el ezt százszor egymás után. Legalábbis én meghökkent arccal vonultam végig az autósorokon, és próbáltam feldolgozni a sokkot, amit olyan töritanárok okoztak, mint pl.: egy Lancia Beta Montecarlo Turbo, egy De Tomaso Pantera, egy Porsche 962C vagy épp egy Volvo 240T. Életemben nem láttam még Shelby Cobrákat pályázni, Ford GT40-nel most találkoztam először élőben.
A mezőny legértékesebb autója állítólag a tízmillió eurót érő Ferrari 250 GT Breadvan volt, amiből egyetlen készült a világon. Remegő kezekkel fotóztam. A hétvége legszebb hangjának díját tőlem a Sauberrel közösen fejlesztett Mercedes-Benz C11 érdemelte ki, amivel korábban maga Michael Schumacher is körözött a fejlesztés során, és ami az elképesztően rövid féktávjain úgy szólt, mint egy mai LMP1-es autó, azonban kigyorsításkor finoman jelezte, hogy ez nem a hibrid technika, ez annál valami jóval romlottabb, szexibb.

Fotósként hétvégéim túlnyomó többségét a Hungaroring aszfaltja mellett töltöm, nem hazudok nagyot, ha azt mondom, hogy minden kanyart rogyásig fotóztam a legkülönbözőbb szögekből az elmúlt évek során. Mára kevésbé dob fel egy kupás Swift fotózása a kettes kanyar féktávján - pedig meglepődnénk, hogy mennyire keresztben esnek rá az ívre -, amikor viszont a sikánban egy 635 CSi dobja át a rázókövön, újra lángra kap az ember. Ahogy a hetvenes évek hosszútávú sztárjai is mind lángoltak féktávon, de olyan jó hosszan tartót. A Hungaroring Classic volt az a rendezvény, ahol minden egyes autó után elmosolyodunk, hiszen mindegyik másképp szól, másképp néz ki, mást mesél.

A köbcenti-túladagolás játszi könnyedséggel nyitotta ki a szívem, érződött, hogy minden autónak megvan a saját története. Szebben pedig nem is mesélhetnének, mint versenypályán, versenytempóban. Mert, hogy ezek a „srácok” nem spóroltak a technikával, a pilóták többsége tényleg kiautózta klasszikusa tudását, így masszív driftekből sem volt hiány. Még Emanuele Pirro, ötszörös Le Mans-i 24 órás győztes is ellátogatott a versenyre egy Alfa Romeo T33-mal: „Nagyon élveztem a vezetést ezen a pályán. A csúszós aszfalt fekszik az autóinknak, jó lehetett vele driftelni a kanyarokban.” Ilyen ez a sport, nem lehet abbahagyni és megunni.
A rendezvény további lüktetését hazánk legszebb klasszikusainak kiállítása is felvonulása adta. Utóbbi eseménybe magam is nyakig belekeveredtem a Citroën Automobile Club Hungary-nek köszönhetően, akiknek ezúton is köszönöm a világ legmenőbb stabilizátorát egy Citroën 2CV személyében. A francia ikon tetejéről fotózhattam a felvonulást, ezzel résztvevő egyéb kincseket, amiket felsorolni is lehetetlen feladat lenne. Mindig meglepődök, hogy milyen kincsek vannak elrejtve hazánkba, és öröm, hogy van olyan rendezvény, ahol ezeket meg is mutathatják. Szükség van ilyen, a legendás versenyautóknak méltó módon emléket állító rendezvényre hazánkban. Várnánk vissza őket jövőre! Máris hiányzik a folyamatos hangzavar és az etanol mindent elnyomó illata.