Ez még nem az, amit ma Mercedes néven ismersz. Ez talán jobb is!

Ez az autó még egy teljesen más kor szülöttje. Amikor még nem kellett kívülre a világító hűtőrács, belül pedig a hatalmas képernyők sokasága. Amikor még Európa és Amerika számára kellett autót gyártani, és nem Kínának. Az utolsó, még nem E-osztályként forgalmazott középkategóriás Mercedes tökéletes példa arra, hogy mi tette annak idején prémiummá a mai nagy neveket. Vajon megvannak még az eredeti értékek, vagy tényleg elmaradtak út közben? Nehéz az elejénél megfogni ezt a kérdést, mert annyira más ez a konkrét autó, mint bármi, ami az utóbbi években a nagy német prémiumgyártók kezei közül kikerült, hogy szinte már a rokonság is megkérdőjelezhető. Letisztultságot, eleganciát sugároz a formaterv, nincs rajta egyetlen bazári vagy túltolt részlet sem. Persze, ezen a téren egy kicsit csalt az autó egy korábbi tulajdonosa, a szemfülesek ugyanis bizonyára észrevették, hogy ez a konkrét C124 az 1989-es gyártása ellenére már a frissített, E-osztályként forgalmazott, 1993 utáni frontot viseli. Rövid utánajárással kiderül, hogy ez nagyjából 20 éve biztosan így van, az autó ugyanis 2006-ban már ezzel az orral szerepelt a központi nyilvántartás fotóin. Tagadhatatlan viszont, hogy ez a ráncfelvarrás éppen annyit modernizál a formán, hogy már mai szemmel is emészthetőbbé válik az átlátszó indexbúrák és az enyhén lekerekített vonások miatt. A valódi elegancia azonban az A-oszlop mögött kezdődik, a gyönyörűen lejtő tetővonal alatt ugyanis nincs klasszikus B-oszlop, ami ormótlanul megtörné a teret. Lehúzott ablakoknál az egész utastér egy-egy hatalmas nyílással rendelkezik oldalanként, ami már-már a kabriózáshoz közeli élményt adott a tavaszi mellékutakon. Ám mindez a stílus mit sem érne, ha nem lenne fenomenális luxus a már említett tető alatt, legalábbis a kor mércéje szerint. Az igazi időutazás azonban a beltér, ahol egy furcsa kettősség-érzet fog el. Ha behunyom a szemem, és csak tapogatok, akkor ugyanis jóval magasabbnak érzem a színvonalat, mint bármelyik mai autóban. Főleg akkor, ha nem a legjobb anyagot veszem mérvadónak, hanem a legrosszabbat. Merthogy a mai autógyártásban hiába teszik a szemed elé a legdrágább, legkülönlegesebb textúrákat, ott lesz mellette a legolcsóbb műanyag is, ráadásul igazán elrejteni sem próbálják. Ilyen spórolás ebben a beltérben nincs. Vagy puha, vagy tükörsimára polírozott minden, még a különböző kapcsolók kattanásában is megbújik egy bizonyos minőségérzet, amit nehéz leírni azoknak, akik sohasem tapasztalták meg az ilyesmit. Ám ami még ennél is meglepőbb, hogy ez az egész beltér hibátlanul működik és nem mellesleg úgy néz ki, ahogy. Referencia gyanánt érdemes körülnézni 4-5 évesen a modern prémiumautókban. 200 ezer kilométer alatti futásteljesítménynél szétfeslett kárpitokat, kikopott burkolatokat és leváló tapintásjavító bevonatokat látni mindenütt, miközben ez a 34 éves autó 350 ezer kilométer felett is egyben van. Persze, visszanézve a már említett, a központi nyilvántartásban elérhető fotókat kiderül, hogy a faberakások néhány évvel ezelőtt felfrissültek, bár az igazat megvallva a régiek sem tűntek csúnyának, de a bőrülések minden régi képen hibátlannak tűnnek, és a műszerfal is érintetlen. Kis kutakodás után feltűnik azonban az is, hogy az állapota ellenére ez az autó aligha volt nagy becsben tartva: csak Magyarországon 13 korábbi tulajjal, illetve hosszú évekig tartó LPG-üzemmel büszkélkedhet. Ennek fényében már szinte felfoghatatlan a képeken is látható állapot, ám azonnal visszazökkent a valóságba az autó motortere. Ott ugyanis egy őszinte, de a sorsát meglepően jól tűrő fémtömb bújik meg. Vastagon áll rajta a por, helyenként az olajpára is felüti a fejét, illetve a komoly hőhatásoknak köszönhető, felületi korrózió is tagadhatatlan a leömlőtől egészen a katalizátorokig. Ez a Mercedes bizony még ma, 34 évesen sem egy kiállítási autó, tipikus példa inkább arra, amikor egy gépet használnak, de vigyáznak rá. Amikor óvatosan szállnak ki és be, illetve lemossák az eső, a sár és a sós latyak után. Ilyen esetben a motort csak akkor látja szerelő, ha mindenképp szükséges, és mivel megbízható az autó, ezért az ilyesmi elég ritkán fordul elő. De ez lenne a normális, nem? Hogy az autó csak úgy működik, ráadásul azt is megbízhatóan. Talán nem véletlenül mondják, hogy ezeket még örökké meg még egy napra tervezték. A motor ugyanis még ma is azonnal indul, alapjáraton pedig néma csendben, és a soros hathengeresektől elvárt finomsággal jár. Persze, a technikának megvannak a korlátai, és ez főként az automataváltón érződik, ami apró, de határozott rezdüléssel jelzi, hogy D állásba húztad a karját, majd a fékről lelépve némi alapjárati rezonanciával mozdítja meg a hatalmas, mégis alig 1,39 tonnás karosszériát. Persze, ez csak a mai elvárások közt számít könnyű autónak, hiszen akkoriban egy alap Golf a 900 kilót is csak alulról súrolta. Ez a tömeg is elég viszont ahhoz, hogy nagy hajóként, óvatos óriás módjára lépkedjünk át vele a magyar valóságon. Egyértelműen a kényelemre hangolt ugyanis a futómű és a már említett, négyfokozatú automata is. Mindkettő a finom változások és a visszafogott, öreguras tempó hívei: előbbi a kanyarokban, utóbbi pedig a fokozatok átkuplungolásakor. Ha azonban határozottan lerúgod a gázpedált, akkor felhördül a hat dugattyú, megugrik a fordulatszám 4000 fölé, és némi hezitálás után úgy kezd el húzni a 180 lóerő, mintha sohasem fogyna el az ereje. Régimódi szívómotorként egészen 5700-ig csak egyre erősebbnek érződik, majd finoman, óvatosan kezd elgyengülni a leszabályzáshoz közeledve, ám ekkor a váltó egy relatíve hirtelen mozzanattal dobja át a következő fokozatba. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy mi indokolja a 13,3 literes gyári fogyasztási adatot, de akinek ez számít, az úgysem ilyen autót fog venni. Mindeközben a motoros tetőablakon és a gombbal lehúzott oldalablakokon beáramló levegő tép bele a hajamba: egy napszemüveggel és egy fekete zakóval bárki az élet császárának érezheti magát egy ilyenben, hiába repültek el a lejtős tetővonal felett az évek. Nem véletlenül volt tehát a gazdagság szinonimája ez a konkrét autó a '90-es évek Magyarországán: a kövér hentesre is egészen más szemmel nézel, miután a Mennyország Tourist videoklipjében bepattan egy pontosan ugyanilyenbe, hogy Lukácsék Caddillacje után eredjen. Éppen ezért érdemes rápillantani, hogy ma, 2023-ban mégis mennyiért élhető át az előző évezred legvégének álomautó-érzése. A Használtautó.hu kínálatában jelenleg 12 ilyen kupét találni, mindenféle különböző motorral. Míg a legolcsóbb egy összeszerelésre váró projekt 1,6 millióért, addig a valóban járóképes - és szinte kizárólag meglepően korrekt állapotúnak tűnő - példányok 2 millió forint környékén kezdődnek. Ám tekintve, hogy ez a konkrét autó nagyon magasan felszerelt és az akkoriban elérhető legnagyobb motor duruzsol benne, inkább a kínálat felső részébe érdemes pozicionálni, a 3 és 4 millió forint közötti sávba. Persze, ha kizárólag azt nézzük, hogy ezért a pénzért egy 35 éves autót kapsz, akkor annyira nem tűnik jó üzletnek, ám a fent leírtak fényében egyértelmű, hogy ez a gép jóval több az egyszerű négykerekűnél. Egy korlenyomat, abból az időszakból, amikor kiemelkedő futóművel, kényelemre hangolt automataváltóval, beleköthetetlen beltérrel és valódi tartóssággal tűntek ki a tömegből a prémiumgyártók. Amikor a pénzes vásárlóknak még nem fényjátékra és nagyzolásra volt szükségük, hanem valóban a lehető legjobb, legkényelmesebb és legmegbízhatóbb autóra, amit csak találni a piacon.