Értékváltó – Mini Cooper S 60 Years Edition

2019 egyik legjelentősebb évfordulója, hogy a Mini betöltötte 60. életévét. A klasszikust persze még nem így hívták, de

az eredeti tervek alapján, Alec Issigonis zseniális ötleteit követően megépült kisautó már az a Mini volt, amit mindenki az első pillantásra felismer.

A Mini történetéről sokan, ha csak felületesen is, de tudhatják, hogy nem egyenes, sőt, leginkább két részletre bontható, hiszen a British Motor Corporation által életre keltett kisautó stílusjegyeit és a márka használatát 2001 óta a BMW birtokolja. Innen számítható a márka második élete, és talán nem is történhetett volna ez szebben. Ma a harmadik generációs új Mini Cooperrel ünnepel a márka, méghozzá egy különkiadással, aminek egy példánya most nálunk járt.
Az eredeti koncepció szerint a BMC egy olyan autót szeretett volna életre kelteni, ami elérhető áron a lehető legkompaktabb méretben kínál a lehető legtöbb teret. Lényegében egy apró családi autót szerettek volna, aminek tervezését a görög származású Alec Issigonisra bízták, aki az akkori autókhoz képest mondhatjuk, hogy csodát alkotott.

Akkor először láttak olyan terveket, amiken az autó motorja nem hosszában, hanem keresztben helyezkedett el az orrában,

a kézi váltó pedig alá került. Az apró kerekekre egy arányos dobozt rajzolt, aminek minden egyes négyzetcentimétere kihasználható volt, miután a padlólemez szinte teljesen sík lehetett. Az eredetileg Morris Mini-Minor néven elkészült kisautót nem ritkán ötfős családok is használták, és még így is volt valamennyi csomagtere. Az 1959-ben bemutatkozott, később az egyszerűség kedvéért Minire keresztelt modell futóműve is okos, helytakarékos megoldás volt, nem mellesleg költséghatékony, hiszen tekercsrugók helyett egyszerű gumibakok hárították a futómű mozgását.
Pár éve próbálhattam egy egészen korai Mini Travellert, abban ülve megértettem, mitől volt zseniális az utastér, lényegében még kárpit sem foglalta a helyet széltében. Az ajtók fényezett lemezei voltak az oldalsó falak, műszerfal is csak módjával létezett, a pedálsort pedig egészen befelé kellett tolniuk, mivel a kerékdobbal egy vonalba kerültek. Az alig párszáz kilós kisautó könnyedén mozgott több emberrel is, de a konstrukciónak volt egy további oldala, amire talán nem is számítottak.

A kis tömeg, az alacsony súlypont és a sarkokba kitolt kerekek jóvoltából meglepően sportosra sikerült.

Ezt használta ki John Cooper, Issigonis jó barátja, aki néhány változtatással versenyautót faragott a kisautóból. Megszületett a Mini Cooper S, az 1961-ben bemutatott modellben az eredeti 848 köbcentis négyhengeres motor lökettérfogatát 997 köbcentire növelte, dupla karburátort is kapott, ezekkel 34-ről 55 lóerőre nőtt a teljesítmény. Rövidített a váltó fokozatain és előre tárcsafékeket szerelt, ami akkor szintén egyedülálló megoldásnak számított a kategóriában. 1963-ban mutatták be az erősebb Cooper S-t, melyben a motor már 1071 köbcentis, a tárcsafékek pedig szervo rásegítést kaptak. A Mini történelmének legjelentősebb győzelmeit hozták ezek a modellek, 1964-1967 között minden évben megnyerték a Monte Carlo ralit, ám az 1966-os verseny után szabálytalanságra hivatkozva kizárták a Miniket, pedig abban az évben az első három helyet szerezték meg velük. Az 1967-es év nagy visszavágás volt, Rauno Aaltonen bizonyította be, hogy a Mini igenis versenyképes és negyedjére is megnyerte a Monte Carlo ralit a mezőny legkisebb autója.
A klasszikus Mini gyártását egészen a ’90-es évek végéig kitartották, utoljára kabrió modellek készültek, de itt érkezett egy lényeges fordulópont; a BMW felvásárolta a márkát és a formaterv használatát.

A BMW már a harmadik generációs új Minit futtatja, tökéletesen megőrizve az eredeti identitást, már ami a külsőt illeti.

Az újkori Mini ugyanis inkább divattermékként született meg, amivel feneketlen mézes csuporba nyúlt a BMW. A divathullámban nagy sikereket aratott mindegyik generáció, miközben a prémium háttér nem csak stílust, minőséget is adott a kisautónak. Vezethetőségben az egyik legsportosabbat sikerült kihozni a modellből, melyek közül most természetesen a legutóbbi, már frissített kiadással ismerkedtünk közelebbről, ráadásul azzal a különkiadással, amivel a Mini most a márka 60. évfordulóját ünnepli.
Egy Mini akkor különleges és attól igazán egyedi, hogy a kiegészítők és az apró részletek teljesen személyre szabhatóak. Ezt azzal egészítették ki legutóbb, hogy 3D nyomtatott, valóban egyedi alkatrészek is kérhetőek hozzá. Ugyanakkor vannak különkiadások, mint ez a modell is, amit végtelen jó ízléssel válogattak össze.

A 60 Years Edition többféle színben is kérhető, de a legszebb a tesztautón is látható, újragondolt British Racing Green árnyalat, tökéletesen áll neki.

Ehhez tört fehér tető és tükrök társulnak, valamint sportcsíkok a géptetőre, amin hirdeti az évfordulót. Egyedi a felniszett is, a különkiadás felirata megjelenik egy új dekorelemen az oldalindexek körül, valamint a nyitásra felvillanó világításban, mely az autó melletti útburkolaton olvasható le sötétben. Utasterét a zöldhöz tökéletesen passzoló barna árnyalatba öntötték, a kárpit varrása zöld, ahogy szegélye is és egyedi, gravírozott gombokkal, dombornyomott bőr címkékkel díszítették. Végtelenül stílusos, nagyon gusztusos az összeállítás, pláne, hogy nem is az alapverziót öltöztették fel ünnepibe.
A 60 Years Edition ugyanis mindegyik motorizációval elérhető, most egy Cooper S-t próbálhattunk. A géptetőn feszítő klasszikus nyílásról – ami egyébként nem valódi – azonnal felismerni, sportosabbak a lökhárítók és a kipufogó hátul középen kandikál ki a szoknya alól. A kétliteres benzines turbómotor 192 lóerőt teljesít, automata váltója pedig duplakuplungos. Ez utóbbi nem feltétlenül pozitív élmény, pláne a korábbi bolygóműveshez képest.

Az elindulás nehézkes, a csúsztatás miatt kellemetlen élmény, cserébe terhelésen a váltási sebesség valószerűtlenül gyors.

A Cooper S hangélményben sem rossz, de vélhetően a részecskeszűrő, az új károsanyag-kibocsátási normák és hangerőszabályzás miatt már nem annyira érces, mint korábban. Durrog, ritkán, leginkább csak dörmög, valójában ez is hozzátesz a morcos hangulatához, egy felhergelt kisautó képét mutatja, mivel hogy az is.
Folyton okoz meglepetést egy Mini már az első métereken, mindig rádöbbenek, mennyire nehéz, súlyos, vaskos érzete van. Erre tesz rá egy jókora lapáttal a kétkezes, izomból tekerendő volán és az extrafeszes hangolású futómű. Nem pont az, amit kényelmes, egyszerű városi kisautóba képzelünk, pláne nem női autóba. Ez a masszivitás kiváló biztonságérzetet is ad, nagy autóban érezhetjük magunkat, miközben a méret, annak ellenére, hogy nagyot nőtt, egészen kisautós. Futóműve miatt kanyarban egyáltalán nem dől, Sportban a váltó eszeveszett gyorsan vált és a gázreakció is nagyon éles.

A súlyos érzete miatt hétköznap nem egy pihentető szaladgálós kisautó, kiautózva viszont, mondjuk egy jó kis pilisi szerpentinen, nagyon összeáll a kép.

Az éles kormányzás és a rövid tengelytáv szemtelenül gyors kanyarvételt eredményez, az élesebb fordulókat pedig hangyányi kézifékkel fergeteges ívet autózva tudhatjuk le, mert itt még hagyományos a kézifék, nem véletlenül. Összeszereltsége remek, minőségre már jól ismerjük, nincs is gond vele, pláne, hogy a felhasználói élmény is jelentősen javult az új, vezeték nélküli Apple Carplay-t adó multimédiával és a Mini Connected applikációval. Még mindig hibátlan vezetési élményű kisautó, amit a játékos dizájn ellenére komolyan kell venni, mert bizonyos tekintetben verhetetlen. A 60 éves recept ma is beválik, úgy is, hogy nagyot fordult az értékrendje.