Első autónak is tökéletes választás: Honda Jazz 1.2 használtteszt

Körülbelül hat éves lehettem, mikor nagypapám először vitt el a szalonból frissen hazahozott Jazzel egy körre. Sosem fogom elfelejteni, mikor még beszállás előtt megálltunk az alapjáraton halkan ketyegő motorja mellett, majd azt mondta - kissé elfogultan - "Hallod, úgy jár, mint egy IWC Schaffhausen!" Már nem az első Hondája volt, sőt Jazzből is sokáig szolgálta egy első generációs, így az évek alatt igazán megkedvelte a márkát. Nagy elvárásoknak kellett tehát megfelelnie a már kissé koros, de igen keveset futott hófehér Jazznek, mikor idestova két évvel ezelőtt nagy lelkesen használatba vettem. Azóta már egészen sok víz lefolyt a Dunán, én is mint autóbolond, meglepően sok négykerekű volánja mögé behuppanhattam, így a tapasztalatok mellé némiképp lett összehasonlítási alapom is. Lássuk tehát, hogy egy ilyen hosszabb távú "kapcsolatban" hogyan teljesített a hazai használtautó-piac nagy kedvence, a nepperek örök tippje. A Honda 2001-ben nagyot gurított a Jazz bemutatásával, hiszen kifejezetten sok újdonságot és vevőt hozott a modell a kisautók szegmensébe. Nem véletlenül, hiszen nem mindenkinek egy hosszmotoros, kéziváltós, hátsókerekes sportautó az ideálja. Lehet, hogy sokunknak szinte elképzelhetetlen, de az emberek nagy többsége egyszerű használati tárgyként tekint az autójára, mintha csak egy kenyérpirító lenne. Az átlag felhasználóknak, pedig a "jó autó" egy olyan "közlekedő edény", ami teljesen érzelemmentesen elvisz A-ból B-be, azonban ezt a lehető legmegbízhatóbb és legköltséghatékonyabb formában teszi. Lelövöm a poént, nekik tökéletes választás a Jazz, de az az igazság, hogy még ennél is több igényt képes kielégíteni. Tesztünk alanya már a 2008-ban debütált második generáció tagja, azon belül pedig egy egészen korai, 2009-es példány. Fontos kiemelni, hogy a generációváltás során nem értelmezték gyökeresen újjá a típust, csupán minden tulajdonságán javítottak az elsőhöz képest. Véleményem szerint formailag egy sokkal karakteresebb, szemnek kellemesebb megjelenést kapunk, amit nagyban meghatároz a hatalmas első szélvédő. Gömbölyded formákkal operál a vonalvezetés, amitől egy szerethető kinézete lesz az elsősorban városi cirkálónak. Annyi biztos, hogy nem fogunk rá visszanézni a parkolóból - maximum azért, hogy bezártuk-e - de a Jazznek nem is ez a létjogosultsága. Ha tüzetesebben szemléljük az autó kiállását, feltűnhet, hogy a kerekeket kitolták egészen a karosszéria két végébe, ami által a belső tér a Jazzben hatalmasra hízott. Az ajtókat feltépve, a kategóriában teljesen egyedülálló térérzettel szembesülünk, amit az imént említett óriási első szélvédő még tovább növel. Apropó ajtó, szintén átgondolt részlet, hogy minden bemenet derékszögig nyílik, ezáltal nagyban megkönnyítve a ki- és beszállást, a rakodásról nem is beszélve. Jobban szétnézve belül, látszik, hogy próbáltak nagy hangsúlyt fektetni a minőségérzet javítására az első generációhoz képest. Habár egy-két helyen találkozunk elég bántó műanyagokkal, de azok sem a pusztító kategóriába tartoznak, valamit, némileg a kárpitozott ajtóburkolatok kárpótolnak értük. A volán mögé huppanva, természetesen hanyatt esni azért nem fogunk, de mégis az ülések kialakítását, a kárpitok tapintását, a gombok, tekerőkapcsolók nyomásérzetét egy általános igényesség lengi át. Ötletesen játszadoztak a formákkal is. Tették mindezt úgy, hogy közben természetesen a pakolhatóság volt a fő szempont, így kapunk két kifejezetten nagy kesztyűtartót és négy pohártartó az első sorban. Az ajtózsebek is kényelmesen elnyelik a félliteres palackokat, illetve az oda száműzött jégkaparókat is, de egy nagyobb termoszt azért már nem tudunk beleszuszakolni. Egyébként abszolút nem érződik vállban sem szűknek a Jazz, egyedüli kritika azért érheti, hogy habár az ülései versenytársaihoz képest kellően komfortosak és jól beállíthatóak, középen könyöklőt felár ellenében sem lehetett rendelni a típusba. Helyette kissé sivár műanyagokat és még több, kisebb tárolórekeszt kapunk a könyökünk alatt. Az igazi parádé azonban akkor jön el, mikor 180-190 centis felnőttként szeretnénk beülni a második üléssorba. Itt ugyanis nem hogy kategóriatársak, hanem számos nagyobb vagy épp a manapság felkapott kupé SUV modellek is gyakran elhasalnak. Hiába tűnik kívülről kisautónak a Jazz, belül kényelmesen elfér négy felnőtt, mi több a 399 literes csomagtérben a poggyászaiknak is jut hely. A második üléssor meglepetései viszont nem érnek ott véget, hogy felnőtteknek is elegendő láb- és fejteret nyújt, mivel egy ügyes trükk segítségével az üléseket annyi irányba lehet hajtogatni, hogy azt még egy összecsukható kempingszéktől sem várná az ember. Az egész mutatvány Magic Seats névre hallgat és onnét indul, hogy a benzintankot átköltöztették a hátsó üléssor alól az anyósülés alá. Valamint megoldották, hogy a második sor komplett ülőlapját egy egyszerű mozdulattal függőleges helyzetbe lehet hajtani, így egy akkora hely keletkezik, hogy például egy biciklit könnyű szerrel be lehet tenni keresztbe a Jazzbe. Plusz adalék, hogy mivel az ülőlap a felhajthatóság miatt csak vékony kis vas lábakon csatlakozik a padlólemezhez, ezért lehajtott pozícióban is simán befér két sporttáska a hátsó üléssor alá. Ez a lehetőség, pedig életmentő lehet, mikor már a csomagtartó koppig megtelt. Ha mindez nem lenne elég, akkor teljesen síkba is dönthetőek a háttámlák, ha éppen egy sikeres vadászat után egy dámszarvast szeretnénk bedobni a csomagtartóba, habár egy könyvespolc szállítása lehet életszerűbb példa. Egy szó mint száz, megannyi élethelyzetben jött jól, hogy a kis Jazzbe valahogy minden befér. Az extralistára viszont nem fért sok minden, hiszen ez a hófehér példány Trend Plus felszereltséggel rendelkezik, ami habár nem a legfapadosabb kivitel, nagy dolgokra így sem kell gondolni. Megjelenésén sokat dobnak a nyári könnyűfém keréktárcsák, de a téli kerékszetthez már csak lemezfelni jutott. Belül, a hátsó ablakok lehúzása bizony még kézi erőt igényel és a manuális klímán túl ülés- vagy kormányfűtés sem tud meleget csiszolni. Cserébe viszont a négy hangszórós, AUX bemenetes, MP3 lejátszásra is képes alaphifi teljesen korrektül szól, a tökéletes üléspozíció érdekében, pedig a kormányoszlop négy irányban állítható. 2009-es megjelenésekor a vezetést támogató rendszerek még a luxusbálnákban is gyerekcipőben jártak a most megszokottakhoz képest, nem csoda tehát, hogy a Jazzbe még parkolóradar sem jutott. Egyébként erre semmi szükség, mert az autó rövid túlnyúlásait minden irányba remekül lehet érezni. Ellenben, a már sokszor említett hatalmas szélvédő miatt az A oszlopot olyan vaskosra rajzolták, hogy hiába van mellette egy kis ablak, így is könnyedén kitakar egy gyalogost vagy biciklist a forgalomban, így erre mindenképp érdemes odafigyelni. Szintén a nagy üvegfelület számlájára írható, hogy igen könnyedén párásodik hidegebb időben az autó. Ezt persze a klíma könnyedén lefújja, de így szinte mindig üzemeltetni kell azt, főleg, ha többen ülnek az utastérben. A napi közlekedés során csupán ezeket a komfortbeli áldozatokat kell meghoznunk, mivel a városi ingázás meglepően kellemes már-már pihentető a második generációs Jazzel. Ahogy arra következtetni lehet, ezt nem az extrák halmozásával, hanem jól átgondolt, igényes műszaki megoldásai segítségével éri el a típus. Menet közben a beltér teljesen néma, semmi nem csörög-zörög vagy épp kopog benne. Amire még anno nagypapám utalt, a motor járása alapjáraton alig hallható, de forgatva is nagyon kulturált az 1,2 literes változó szelepvezérlésű, 90 lovas erőforrás működése. Viszont nagy hátbavágást semmilyen fordulatszám tartományban ne várjunk. Habár négyezer fölött egészen szép hangja lesz, a sebességünk nem fog drasztikusan megugrani. Ettől függetlenül a forgalom ritmusát könnyedén felveszi, köszönhetően a rövid áttételezésű, tökéletes kapcsolási érzettel operáló ötsebességes váltójának. Itt a tökéletes jelzőt tényleg nem érzem túlzásnak, mivel az örökös etalonnak számító MX-5-ből volt szerencsém több generációt is kipróbálni és habár nyilván azok még rövidebb úton, még kifinomultabb mechanikai érzettel járnak, a Honda kisautó mivoltjához képest meglepően közel áll azokhoz. A kiegyensúlyozott, szinte minden rezonanciát nélkülöző szívómotornak köszönhetően, pedig hamar fel is kapcsolgathatunk, 60-nál akár ötödikbe. A teljes képhez hozzátartozik, hogy autópályán egy hatodik fokozat nem ártana, mert 130-nál már 3000 felett forog a motor, megjegyzem az utastérben mégis a gördülési zaj uralkodik már ilyen sebességnél. Ettől függetlenül el lehet vele autópályázni hosszabb távon is, takarékosan, viszonylag kényelmesen, de azért érződik, hogy igazán elemében a városi környezetben van a Jazz. Az elsősorban városi felhasználásnak megfelelően a kuplung és a kormány hangolásába nem szorult túl sok spiritusz. Utóbbi lehetne kicsit közvetlenebb, de így legalább nagyon könnyen tekerhető és az autó fordulóköre is zseniális, mindössze 9,9 tized méter. A Jazz futóművére érdemes még mindenképp kitérni, ugyanis kellően stabilnak, feszesnek, de az aránylag hosszú rugóútnak köszönhetően ballonosabb gumival egészen komfortosnak mondható a második generációs változat felfüggesztése a 15 colos alufelnikkel. Főként az itthon szép számban előforduló nagyobb úthibáknál érezhető az előrelépés az elődhöz képest, habár a rövid tengelytávból adódóan azért a mélyebb kátyúk őt is zavarba tudják hozni. Ami engem kifejezetten meglepett, a 2013-ban megjelent harmadik generáció érzetre idegesebben viselkedik rossz útburkolaton, könnyen lehet viszont, hogy ez a nagyobb, 16 colos felniknek tudható be. Az eltelt 13 év alatt, pedig még egy nagy ütőkártyáját fedte fel a kis Jazz. Ugyan évente kevesebb, mint 10 ezer kilométert futott - ezért a 110 ezer még mindig nem gyűlt benne össze - de ezt bármiféle meghibásodás nélkül tette. A kötelező szervizeken, folyadékokon, gyertyákon, fékbetéten és féktárcsán túl, 8 év elteltével a gyári akkumulátort kellett egyszer lecserélni, de ezeken a tételeken felül semmire nem kellett költeni. Emellett, pedig az egykettes erőforrást hibrideket megszégyenítő fogyasztással lehet használni. Nagyrészt elővárosi szaladgálással az örökös átlag 5,1 literen áll. Ez ilyenkor télen a belvárosi forgalomban kicsit feljebb tud kúszni, de hat liter feletti értéket én még sose láttam a műszerfalán. Ellenben ha melegebb időben, egyenletes sebességgel, odafigyelve közlekedünk, akár öt liter alá is be lehet merészkedni a Jazzel, ami egy ennyi idős autótól tényleg remek érték. Sajnos a fényezés minősége hagy némi kívánni valót maga után, mert mostanra már szinte teljesen kimattult az egykor fehérben tündöklő kisautó. Ugyanez a típusbetegség jellemző a nagyra nőtt első fényszóró búráira is, melyeket a nap pár év alatt teljesen ki tud szívni. Érdemes őket időnként felpolírozni, ugyanis cseréjük kifejezetten költséges. Sajnos a jó minőségű kopó, fogyó alkatrészek között válogatva is igaz lehet, hogy a vártnál nagyobb árral találkozunk, viszont tényleg aláhúzandó, hogy nem várt meghibásodásra az esély igencsak minimális. Szerencsére a rozsdavédelemre a 2008-tól gyártott modellek esetében már sokkal jobban figyeltek, mint az első generációs példányoknál. Tesztalanyunk alján alig látszik pár felületi rozsdapötty, viszont vásárlás előtt, mindenképp nézzük át alulról is a kiszemelt autót, mert főleg a hidegebb országokból behozott, elhanyagoltabb példányok lehetnek hajlamosak korrózióra. A típust, megdöbbentő értéktartása miatt, megvenni nem lesz olcsó. A hasonlóan keveset futott, második generációs darabok ára kétmilliótól indul, a 2011-ben érkezett modellfrissítés utáni, nagyobb motoros példányok pedig már átlépik a hárommilliós határt is. Azt gondolom, ár-érték arányban, egy korai második generációs darab a legjobb választás, de ha bővebb keretből gazdálkodunk, akkor egy 1,4-es akár modellfrissített Jazzt is hazavihetünk. Igazat megvallva, leginkább precíz vezethetősége miatt lopta be magát szívembe a Jazz, de ezen felül páratlan helykínálata és olcsó fenntartása tényleg igazi svájci bicskává varázsolják. Így, ha valaki ilyen ársávban tervez autót vásárolni, minimum egy próbakör erejéig mindenképp szavazzon bizalmat a Jazznek.