Elfér a kákán a csomó!

A japánoknál soha nem tudhatja az ember, mikor kerekedik felül a nyugati egyetemeken beléjük nevelt ízlésvilágon az ősi, japán esztétikai értékrend, és alkotnak teljesen váratlanul valami rajzfilmbe illően morbid, imádni valóan játékos, vagy unalomba fulladóan harmonikus formát. Ilyen volt az Accord Tourer előző generációja: a karosszéria hátrafelé finoman szűkülő téglatestje, a szablyával lemetszett farra gülüszemet rajzoló lámpatestek a célszerűség és az egyedi dizájn tökéletes szintézisét alkották – apró hiba, hogy a szépség európai fogalma valahogy kimaradt az értékelésből.

Ez, a mostani Accord Tourer már hírből sem ismeri a formabontást. Az előd szikár idomainak megereszkedett átirata jóval kevésbé eredeti, ugyanakkor a körkörös legömbölyítés helyett feszes ívekbe görbített felületek egy masszívabb, autószerűbb sziluettet rajzolnak körbe, egészségesen ellenpontozva a sokszögekből összeállított frontrészt. A kanyarításokból egyébként futotta a kerékívre is, amely diszkrét sonkájával teszi sportosabbá az összképet. Egy dolog persze a formaterv, és egy másik a mindennapi alkalmasság. Az Accord csomagtartója kétségtelenül jól használható: pakolását nem nehezíti magas perem, a magasra nyíló, motoros mozgatású hátfal teljes szélességében tárja fel az üreget, szűkítéssel itt nem, csak a kerékdobok között találkozunk. Akad bőven rejtekhely, tárolórekesz az apróbb vagy értékesebb motyónak. Ha nagyobb tárgyakat kívánunk szállítani, az ülések ledöntésével – ezt egyébként a csomagtartó felől gombnyomással, nyújtózkodás nélkül megtehetjük – gyakorlatilag sík, bár nem túl alacsony padlót kapunk. A variálhatóságot segíti a csomagtérroló, ami műfaji korlátainak megfelelően inkább csak takaró, mint pakoló funkciót tölt be. Ez egyébként biztonsági szempontból üdvözítőbb megoldás, mint a mindenféle tárgyakkal óhatatlanul telezsúfolt, kemény kalaptartó, a tervezők azonban gyerekkorukban túl sok, ráfutásos balesetről szóló dokumentumfilmet nézhettek: a roló dobjából ugyanis függőlegesen is kihúzható egy leválasztó háló, ami az esetleg előre repülő tárgyaktól hivatott megóvni a hátul utazókat. Ez a figyelmesség talán azt is feledteti, hogy az említett roló alatt mindössze 406 liternyi hely áll rendelkezésünkre – ahogy említettem, a hétköznapi feladatok távolról sem állítják kihívások elé az Accordot, de a manapság divatos, mindent túlbiztosító, minden eshetőségre felkészítő termékfilozófia számos olyan vetélytársat szült, amelynek érezhetően tágasabb a csomagtartója.

Ugyanez érvényes az utastérre. A hátsó üléssor szokatlan formájú ajtónyíláson át közelíthető meg, a helykínálat nem jobb, de nem is rosszabb az átlagosnál, optikailag sokat javít rajta a kellemes, világos környezet. Ha a hátul ülőknek közepesen jó is a sora, elöl kiemelkedő kényelem várja az utasokat: hórihorgas vagy tömzsi, túlsúlyos vagy cingár, a magas és széles támlájú üléseknek édes mindegy. Ugyanakkor a komfort nem szigetel el teljes mértékben az autótól: nem csupán helyváltoztatás a részünk a volán mögött, hanem aktív szereplői vagyunk a vezetésnek. Olykor a kívántnál is aktívabb, mert a kiválóan áttekinthető, hatalmas főműszerek kivételével javarészt túlbonyolított, sajátos logikájú kezelőfelületekkel találkozunk. A mélypontot a klímavezérlő, illetve maga a légkondicionáló jelenti: apró kijelzőjével, bizonytalanul dolgozó automata állásával, és rosszul beállítható manuális funkciójával méltatlan ehhez a karakteres utazóautóhoz.

Karakteres, igen – és gyors. Noha létezik a 2,2 literes dízelmotornak egy 180 lóerős kivitele is, ám azt csak kézi váltóval lehet párosítani, viszont a mi autónknak sem kell szégyenkeznie a maga 150 lóereje miatt, különösen, mivel a 350 Nm maximális nyomaték mellett soha, egyetlen másodpercre sincs hiányérzetünk. Ellenkezőleg, a kéziváltós példányokkal szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy már a dízel alapváltozata is sok a jóból, a városi közlekedés merő küzdelem a kuplunggal. Tesztautónk felszereltségét (450 ezer forintos felár ellenében) azonban automata váltó gazdagította, és ezzel helyre billennek az arányok. Bár csupán ötfokozatú, a régi vágású automata minden helyzetben tökéletesen helyt áll, finoman cserélgeti a fokozatokat, és kihúzza a brutális nyomatékú motor méregfogát, bizonyítva, hogy néha a kevesebb több. Nem kell ide hat vagy hét fokozat, nem kell öt, hat vagy még több henger – de ennyi rezgés és zaj sem! Önmagában ugyan nem kiemelkedően hangos a motor, ám előző generációja annyival kulturáltabb, visszahúzódóbb volt, hogy nem lehet nem észrevenni: oly sok embertársunkhoz hasonlóan erejével együtt a hangja, és nyersessége is megjött a négyhengeresnek.

Mindent összevetve az Accord kicsit olyan – és ezért most egyik tábor se orroljon meg rám – mintha az olaszok tervezték volna. Nem, nem az összeszerelési minőségre gondolok, és azt sem állítom, hogy futóműve, bármilyen közvetlen és pontosan hangolt is, a taljánok vele született életörömével harapna bele minden egyes kanyarba. Tény viszont, hogy az alkotók számtalan olyan apró hiba felett hajlandóak voltak szemet hunyni, amelyek a részletekben kurkászók szemét biztosan szúrni fogják, az összképet azonban egyáltalán nem befolyásolják. A nagy Honda harmonikus, határozott személyiségű, biztonságosan sportos karaktere mellett is kényelemorientált utazógép, amelytől hajukat fogják tépni a németek számítógéppel modellezett precizitását, vagy más japán márkák céltudatos állhatatosságát kedvelő vásárlók. Accordunkból egy dolgot viszont igazán hiányoltunk: nem volt benne az Advanced Safety névre keresztelt csomagban kínált, három hipermodern biztonsági rendszer. Pedig az autót gyengéden a forgalmi sávon belül tartó, a követési távolságot diszkréten szabályozó, illetve a passzív biztonsági arzenált a már elkerülhetetlen ütközésre felkészítő rendszerek egészen biztosan sok életet fognak megmenteni.