Drága jegy a vidámparkba – Renault Twingo teszt

Nehéz dolga van ennek a modellfrissített, soklámpás szupermininek, mert míg az első generációs, praktikusan bohém Renault Twingo méltán volt baromi népszerű, az őt 2007-ben váltó második széria karakterében és piacilag is visszalépésnek bizonyult. A faceliftes verzió ráadásul semmi komoly, trendi ütőkártyát nem tud felmutatni (mint elektromos hajtás, de legalábbis háromhengeres motorka stop-start rendszerrel), plusz nem is olcsóbb annyival egy "normál" kisautónál, mondjuk házon belül a Cliónál, hogy zajos sikert arathasson. Nálunk például borítékolhatóan igen kevesen fogják választani, pedig igazán remek, vidám kocsi - bizonyos szempontokból a vadonatúj Volkswagen up!-nál is jobb. Jobban néz ki, például. Nem én mondom - sokak voltak ezen a véleményen a teszthét során. Szinte mindenkinek tetszett a harsány (hupi, bugyi vagy strandkorlát) kékfény, az összképhez persze a 15 colos, dögös alufelni, az ablaksötétítés, az oldalvédő, feketében záródó díszcsík, az ezüstös tetőszárny és a nyitható panorámatető is hozzájárult. A történeti hűség kedvéért megjegyzem, többször néztek rám furán nagy fekete, közepes szürke, illetve hát konkrétan bárminemű és (hétköznapi, semleges) színű kocsiból, kaptam, a Twingóval ketten kaptunk mindent a széles mosolytól a gúnyos kacajig. Különben legutóbb a Miss Sixty durvább volt...
Még tudjuk le, hogy a kismillió árnyalat, felni és matrica okán könnyű - divatosan - egyedi ruhába öltöztetni a kis háromajtóst, hogy aztán bent is megörüljünk a kor tucatmodelljeitől eltérni vágyók számára vélhetően szimpatikus formáknak és hangulatnak. A zongoralakkszerű betétek, a szőnyegek tarka szegélyezései, illetve az üléseken és a központi műszeregység tetején figyelő piroscérnás varrások oldják a szürkeséget - tesztautónk amúgy a legmagasabb, Dynamique felszereltségi szinten többek között bőr(hatású) kormánnyal, elektromosan állítható, fűtött külső tükrökkel tempomattal, MP3-as/USB-s/Bluetooth-kihangosítós hifivel, (szériában manuális) klímával kényeztetett.
Mindazonáltal nem árt tudni, hogy az alufelnit, a hátsó szárnyacskát és az ablaksötétítést tartalmazó Pack Look csomagért 190 ezret, hogy CD-t is nyeljen a hifi, s hogy automata legyen a légkondi, 90 ezret, a panorámatetőért 225 ezret, a csini metálfényért 100 ezret, az oldalsó díszcsíkért 20 ezer forintot kér a Renault, továbbá az ESP-ért még 110 ezret kéne leszurkolni, a volán csak tengelyirányban állítható, a két első elektromos ablakemelő pedig nem automata. Amennyiben a tisztelt vevő alapfelszereltségű Twingóra szavazna, olyasmikről például bizonyost lemondhat, mint oldallégzsák, állítható magasságú szervokormány, fordulatszámmérő, légkondi, a vezetőülés magasságban állíthatósága, vagy a két, különálló, dönthető, sínen csúsztatható hátsó ülés.
Pedig a sínen csúsztatható hátsó sor jó dolog. Ha (ugye legfeljebb) négy felnőtt utazik az autóban, s kell a lábtér, megoldható. Ilyenkor 165 literes a csomagtartó. Amennyiben a poggyászoké a főszerep, 230 literesre alakítható, ülésdöntéssel meg közel egyköbméteresre. Ötletes, hogy a kalaptartó zsinór nélkül is felemelkedik a harmadik ajtó felnyitásával, nem úgy, mint a Swift vagy - szégyenszemre - az up! esetében is.
Az általános helykínálat a kis méretek ellenére is megfelelő, az ülések formázottságára, tartására sem lehet panasz. Viszont lapjuk rövid, a sofőr meg magasan trónol, s így holmi gibbonpózban muszáj vezetnie, ha valamiért a kormányt és a pedálokat is biztonsággal el kívánja érni. Miután csak elhelyezkedett, legott vigyorgásba kezd, hiába termel mindössze 75 lóerőt és 107 Nm nyomatékot az 1,2 literes, 16 szelepes kis benzinmotor. Nem a 12,3 másodperces 100-as sprintidő, nem is a parádés rugalmasság, hanem az élénk gázreakció, az őszinte, manapság ritka spontaneitás az, ami szerethetővé teszi a Twingót - kell a fenének egy korszerűbb technika turbóval, stop-starttal, váltási segédlettel, fékenergia-visszanyeréssel meg - papíron - túlmotorizáltsággal...
Tonna alatti önsúly, közvetlenség, fordulékonyság és mechanikai zaj. Nem zavaróan túlszervózott kormány, könnyen kapcsolható, csak néha meg-megakadó váltó, olcsó, úthibákon rázó, feszességével az örömszerzésben mégis jeleskedő futómű - ezek jellemzik a Renault-féle rohangálós autót. Parkolni vele gyerekjáték (radar, kamera? minek?), a motor lelkesen pörög, s nem is iszákos. A gyári 5,1 l/100 km-es érték nyilván vicc, de 6-6,5 literrel akkor is elvagyunk, ha jobbára városban, rövideket közlekedünk. A megengedett autópálya-tempó sem gond, csak jól fel kell hangosítani a zenét - úgy nem bántó a régivágású kisautósan komoly motor-, szél- és futóműzaj.
Hogy hátul csak dobfékes? Hogy csak négyszemélyes? Hogy nem 6 fokozatú a váltója? Hogy kicsit újan is zörög? Hogy a védjegyesnél praktikusabb lenne egy klasszik kilincs? Fontosabb, hogy a hátulról/hátra ki/beszállás az átlagosnál könnyebb, s az első székek visszatalálnak az eredeti állásukba. Fontosabb, hogy egész jól kilátni minden irányba, s még egyszer: a bénácska üléspozíció ellenére üdítő a Twingo vezetése. Azé, a paprikás RS változatával csak később jelentkező faceliftes Twingóé, amely végül az árával sajnos veri a lécet, hiszen a 2,3 milliós alap szódával még elmegy, ám Dynamique szinten már 2,74 millióba fáj, tesztautónk pedig sokkal több mint 3 milliós volt. Ennyi pénzért nagyobb autókat is kapni, akár házon belül egy Cliót, vagy szedánbarátoknak egy Thaliát. Ők persze soha nem fognak így vidámkodni - a bulit a Twingo csinálja.