Bőgő masina – Suzuki Swift 1.2 CVT

Sokadik. Nem az első új Swift már, amit próbálunk, szám szerint a harmadik, mégis van még további verzió, amihez nem volt szerencsénk, de mindenképp érdemes lesz kipróbálni. Ilyen az összkerekes, most viszont egy automata váltós verziót szereztünk. Azt már leszögeztük a Baleno és az Ignis esetében is, hogy az alap, vagy alap közeli, tehát GL, vagy GL+ kivitelek érik meg a legjobban, mind árban, mind értékben. Ez a Swiftre is abszolút igaz, személy szerint nekem egyáltalán nem jött be a háromhengeres turbó, apró a kocsi, mégis kevésnek érződött, pláne az 1,2-es négyhengeres szívó lobbanékonyságához hasonlítva. Ehhez a motorhoz viszont csak fokozatmentes CVT váltót csatolnak az ötfokozatú kézin felül, a háromhengereshez van automatának nevezhető valódi bolygóműves.
Teszi a dolgát. A CVT váltó nagyjából arra való, amit a legtöbben elvárnak egy automata váltós kocsitól, hogy ne történjen semmi a gázadás és az elvétel között. Na, ez itt hatványozottan igaz, míg a nemrég próbált Nissan X-Trailnél virtuális fokozatokkal próbálták meg eltakarni a CVT kellemetlen karakterét, a Suzukinál ilyesmivel nem is próbálkoznak, tehát a Swift 1,2-ese gázadásra felpörög, utóbbi mértéke attól függ, mekkora gázt adtunk, elvételre pedig leejti a fordulatot. Ha tapossuk, egész egyszerűen tiltás közelében tartja a motort, persze közben szépen gyorsul, de ez a karakter az, ami a robogóknál elfogadott, autóban - legalábbis nekem - nagyon furcsa és teljesen idegen. Ugyanakkor tette azt, amire kitalálták, elvitt a Swift A-ból B-be, és közben nem történt semmi.
Még így is fogyasztásbajnok. A szerkesztőségben mindannyian imádjuk a Swift, vagyis inkább az 1,2-es Dualjet motor fogyasztását. Nem csak hozni képes a gyári értékeket, de kis odafigyeléssel akár alul is múlhatjuk. Az egyébként remek kézi váltóval 5,1 literrel jártam vele, miközben még élveztem is, hogy tiltásig pörgethető és odáig egyenletesen húz. A CVT váltóval ezt elég nehéz összehozni, nem tudunk úgy variálni a fordulatszámmal, ahogy szeretnénk, ha a kelleténél nagyobb gázt adunk, akkor kellemetlenül túlpörgeti a motort. Ezzel a karakterrel a kompjútere szerint 5,9 litert fogyasztottam 100 kilométerenként, igaz, ez 90 százalékban városi használatot jelent. Volt olyan is, amikor a hibriddel elért 3,9-es rekord alacsony fogyasztást is alulmúltam egy decivel, de ehhez kellett egy éjszakai Pomáz – Liszt Ferenc reptér szakasz a városon keresztül, nulla forgalomban.

Nem lehet rossz. Kisautónak továbbra is tökéletes a Swift, ezt azért nem úgy kell érteni, hogy családi autónak, bár tudjuk, Magyarországon ez jórészt igaz a Swift-vásárlókra. Bár hivatalosan ötszemélyes, én maximum három személyre szabnám. Persze nyilván képes lenne négy, vagy akár öt utast gond nélkül eljuttatni az Adriáig, három utas fölött a futómű már nagyon nehezen birkózik meg az úthibákkal, olyankor már nagyot tud ütni, főleg hátul és bután is mozog. Ideális esetben egyedül, vagy ketten használják, abból semmi hátrány nem adódhat, a fogyasztás is alacsony marad és mindvégig remekül irányítható lesz a japán kisautó. Futóműve egyébként szerethető, a 900 kiló alatti önsúly elég sok játékot enged úgy, hogy közben mindvégig stabil a futás, forszírozott kanyarvételkor sem dől túlságosan. Nagyon várom már a sportverziót, aminek vélhetően keményítenek majd a futóművén, és ha alapból így kanyarodik, úgy elképesztően jó játék lesz a Swift.

Vállalható anyagok, jó kivitelezés. A kormányzáshoz még annyit tennék hozzá, hogy továbbra is kicsit furcsán könnyű, de abszolút közvetlen. Keveset kell fordítani ahhoz, hogy nagyokat kanyarodjunk. Közben meg ott a kezünkben az a sportosra vett kormány, ami mindenképpen bőrözött és alul lapított - nem mellesleg jól is néz ki. Az anyagok itt is ugyanazok, mint a GL+ felszereltségnél - pedig ez már GLX – ebben nincs semmi plusz. Továbbra is jó pont a puha könyöklő az ajtón, a műszerfal fehér betétje pedig ízlés kérdése, fogjuk fel úgy, hogy nagyon komor lenne nélküle a beltér, ezzel ügyesen szellősebbé teszi az érzést. Kijelzőből itt már nem csak a középkonzol, de a műszeregység is egy rendesebbet kap, míg az alap monokróm, ez már színes és egy csomó információt kaphatunk rajta az autóról. Amik nagy része teljességgel fölösleges, mint a G-erő mutató, vagy a pillanatnyi teljesítmény és nyomaték felhasználását mutató csigák, de van egy vízszintes tetrisz-szerű animáció is, ami a gáz- és fékpedál pillanatnyi állását mutatja. Most őszintén, ez kit érdekel? Főleg, hogy leginkább a fogyasztásra leszünk kíváncsiak és minden pillanatban örömmel nyugtázzuk, hogy nagyjából annyival járunk, mint egy Toyota Prius esetén (khm, ez azért némileg túlzás - a szerk.).
A bőség zavara. A GLX felszereltségű CVT váltós Swift kereskedői kedvezménnyel csökkentett ára alig haladja meg a 4,3 millió forintot, amiért a már említett navigációs multimédiás fejegység mellet ott vannak a LED-es első fényszórók automata kapcsolással, az alufelnik, meg a sötétített ablakok, na meg a vezetéstámogató rendszerek. Van vészfékasszisztens, ami minden egyes alkalommal, amikor picit szűkebbre vettük a követési távolságot bejelez, de olyan hangerővel és frekvenciával, ami dobhártyaszakadást még éppen nem okoz, de eléggé zavaró ahhoz, hogy megijedhessünk tőle. Nem tudtam rávenni, hogy magától fékezzen le, de elhiszem, hogy működik, az Ignisnél ez hibátlan volt. Van még kormányrezgető sávelhagyás figyelmeztető és radaros távolságtartós tempomat is, mindez egy Suzukiban, a négy elektromos ablakon ezek után már meg sem lepődünk. Bőséges az ellátmány és nagyszerű, hogy már ilyen lehetőségek adódnak egy Suzuki vásárlásakor, de továbbra is az a véleményem, hogy a GL+ a nyerő.