Bakancs-Swift 350 ezer forintért: hol a csapda?

  Aki 350 ezer forintért keres autót, az ne válogasson. Félreértés ne essék, a műszaki állapotra adni kell, sőt, ennyiért csak és kizárólag ez számít. A színét, a formáját, a teljesítményét, az évjáratát és az esztétikai állapotát felejtsd el. Hogy miért? Összevetésképp a legolcsóbb, új okostelefon egy értelmezhető márkától nagyjából 50 ezer forint ma Magyarországon, míg a legolcsóbb új autó valahol 4,5 millió forint körül mozog. Magyarul a 350 ezres Swift nagyjából a háromezer forintért kínált, használt telefonok mezőnye, és a Swift még csak nem is egy névtelen márka terméke. Lássuk be, az új árának nagyjából huszadáért szinte semmilyen használati tárgyból sem kapsz használhatót. És mégis itt ez a Swift, ami első ránézésre él és virul a tetemes értékvesztése ellenére. De kezdjünk először az alapokkal.   Vélhetően a vakokat leszámítva mindenki látott már Suzuki Swiftet Magyarországon. Mivel országról országra változik, hogy mit és mikor forgalmazott Swift néven a Suzuki, ezért nehezen számozható, hogy ez most mégis hányadik generáció, ráadásul Magyarországon vallási meggyőződés szintjén képesek a típus kedvelői egymásnak esni emiatt. Én a műszaki alapokra hivatkozva az első bakancs Swiftként határozom meg a legegyszerűbben, ha pedig kíváncsi vagy a nevezéktannal kapcsolatos részletekre, akkor ajánlom figyelmedbe a Swift generációkról szóló körképünket. Nem függ viszont a generációk számozásától, hogy a Swift egy városi kisautó, abból is az egyik, ha nem a legjobb a piacon. Könnyű, mozgékony, dinamikus, miközben egyszerű, megbízható és gombokért fenntartható. Éppen ezért még idősebb használt autóként is jól tartja az árát, ebből a generációból bőven egymillió forint felett kapod a kínálat tetejét.     Az utastér persze puritán, de mégis milyen legyen? Ez a konkrét autó ráadásul még a saját mezőnyében is alacsony felszereltséggel büszkélkedhet: se klíma, se villanyablak, se multikormány, és így tovább. Az anyagminőség is inkább az alsópolcos színvonalat hozza, amin a többszöri szétszedés és összerakás nyomai, illetve a kifelejtett patentok sem segítenek. Az ülések egyébként meglepően jól tartanak, bár az utólagos huzatok alatt azok is messze állnak a hibátlantól. A kezelőszervek fogása azonban még a gyengébb anyagminőség ellenére is kiváló, ráadásul a japán tervezésből adódóan minden kézre áll és mindent logikus helyen találsz meg benne.     A helykínálat elégséges: négy személynek még akár kényelmes is lehet a dolog, ellenben öt felnőttnek már rövid távra is szűkös. Hátul természetesen még kevésbé érdemes extrákra számítani, mint az első sorban, illetve a ki- és beszállás is nehézkesebb a hátsó ajtók hiánya miatt. A csomagtartó sem valami óriási, ám a 213 literes adathoz képest egészen használhatónak tűnik.   Az igazi érdekesség azonban az autó orrában keresendő. Ott ugyanis a Suzuki méltán híres, 1,3 literes erőforrása dolgozik 16 szeleppel és 92 lóerővel. Ez a faék egyszerű motor meglepően fürgévé teszi az egy tonna alatti karosszériát. Mellé kellemes a kézi váltó kapcsolási érzete, gyors a gázreakció, akar is forogni a motor, a visszafogott sportdob pedig éppen annyira csibészes, hogy egy kicsit vadabbnak hasson a hangélmény, de még elviselhető legyen az utazás nagyobb sebességnél is. Összességében szinte ijesztő, hogy mennyi élményt tud adni ez a csomag a feszes futóművel és a közvetlen kormányzással a modern autók nehéz, túlszabályozott és jellegtelen hétköznapjaihoz képest. Persze, utasvédelem terén meghaladta már az idő ezt a Swift generációt is, de a maga korában teljesen elfogadhatónak számított ezen a téren. A jelenlegi áráért pedig egyenesen modern és biztonságos autónak nevezhető, hiszen ennyiért még az ezt megelőző, műszakilag közel 20 évvel öregebb Swiftből is aligha találsz használhatót.   És ha már így szóba került az ár, ez az autó valóban 350 ezer forint volt. Igaz, eredetileg félmillióért hirdették, ám a vevőjelölt tett egy pofátlan ajánlatot, amit a próbakör helyszínén elutasított az eladó. Később azonban csörgött a telefon a vevőjelöltnél, hogy még mindig nem kelt el az autó, és most már megkaphatja 350 ezerért, így az üzlet megköttetett. Ráadás, hogy négy gyári alufelnin érkezett a Swift, amit az új tulaj azonnal eladott róla, majd a szett árának feléért vett rá utángyártott papucsokat.     Persze, az alacsony vételárnak több oka is akad. Egyrészt, ennyi kép után vélhetően ti is észrevettétek, hogy az autó csúnya. Nem olyan ütött-kopott, mint mondjuk egy átlagos munkáskombi, inkább csak éppen annyira lelakott, hogy gazdaságosság szempontjából már ne érje meg újszerűvé varázsolni. Rengeteg ma már alapvető elvárásnak számító extra is hiányzik belőle, illetve akad egy súlyos műszaki problémája is: az egyik küszöb sérült, a másik meg rozsdásodik rajta. Ha ez így maradna a következő műszaki vizsgáig, akkor garantáltan gazdasági totálkárossá enné az autót a barna veszedelem, most viszont állítólag még az alsóbb rétegek is menthetőek lennének egy állagmegóvással a küszöbcsere során. Csakhogy a magyar mentalitást követve fájt volna az előző tulajnak a hatszámjegyű javítás árát egy ilyen értékű autóra elkölteni, ezért inkább meghirdették az utolsó olyan műszaki vizsga után, amin még sikerült beavatkozás nélkül átrugdosni, hogy ez már valaki más problémája legyen. Ezt a Swiftet egyébként egy fiatal ismerősöm vásárolta, lényegében játszós autónak a dízel Audi A4 mellé, ami ugyancsak járt már nálunk korábban. Elméleti szinten felmerülhet persze a kérdés, hogy egy hasonló korú, jó állapotú A4 után mi lehet szórakoztató egy fapados Swiftben, ám aki ilyet kérdez, annak azt javaslom, hogy menjen el az Ecserire, és próbálja ki a két típust egymás után. Amíg ugyanis az A4 azért jó, mert kényelmes, nyugodt, és hosszú távok megtétele után is emberként szállsz ki belőle, cserébe a négyhengeres dízellel viszonylag lomha, és inkább a nyugodt erőt képviseli, addig a Swift közvetlen, pörgős, feszes, és meglepően fürge a városi forgalomban. Továbbá amíg az Audira (amely ezerszer szebb lett, mióta nálunk járt fotózáson) megéri vigyázni jelen állapotában, addig ennek a Swiftnek már mindegy. Ennyi pénzért bűntudat nélkül - és akár a szabályokat betartva is - lehet neki nyomni. A kisebb karosszéria, a feszesebb futómű, a hangosabb kipufogó és a forgósabb motor miatt alacsonyabb sebességnél is képes mosolyt csalni az ember arcára akár közúton, akár a Kakucson, de az aszfaltról letérve is meglepően kompetens. Kimondottan jót lehet például veretni vele a sárban, hiszen a csekély tömege miatt még egész necces helyeken is könnyedén átjuttatja a lendülete. Persze, az összkerekes hajtáslánccal erre a célra jobb lenne, valamint a 15 centis hasmagasság is csekély, de még 10-15 millióért is akadnak olyan új "crossoverek", amelyek helyett inkább ezt a Swiftet választanám az úttalan utakra. Ha másért nem, akkor azért, mert egy 350 ezres, egyébként is leharcolt küllemű autón nem érdekel egy két új karc, horzsolás vagy horpadás. Ám a legvagányabb az volt, amikor murvás, dimbes-dombos szakaszokon mentünk néhány kört. Akárcsak közúton: nem kell veszélyes sebességre gondolni, ez a Swift már akkor is megmosolyogtat, amikor a legcsúnyábban elnézett kanyarban is csak két-három elemet vertél volna össze. Összegezve szerintem egy ilyen Swift a legtöbb magyarnak elég lenne a hétköznapi közlekedésre, ha nem számítana, hogy mit mutatsz a szomszédnak. Természetesen létezik olyan élethelyzet, amikor napi rendszerességgel szállítanál akkora tárgyakat, amekkorák egyszerűen nem férnek be a 213 literes csomagtartóba, és nem lehet minden héten bérelni egy furgont vagy futót. Olyan felhasználó is akad, aki napi rendszerességgel szállít kettő vagy több utast, így kényelmesebb, ha mindkét üléssornak jut két saját ajtó. Az sem várható el, hogy egy országjáró üzletkötő ezekben az ülésekben tekerje le a napi 400-500 kilométerét. Ám az én tapasztalataim szerint ők vannak kevesebben.

A legtöbb hazai autótulajdonos minimális kompromisszummal cserélhetné le akár a sokmilliós négykerekűt is egy ilyenre, ha mondjuk egy klíma még jutott volna bele.

Persze, nem kell velem egyetérteni, de még mielőtt habzó szájjal hadakoznál, inkább próbálj ki valami hasonlót. Én ugyanis alig néhány óra alatt a mai újautó-kínálat jelentős részénél jobban megszerettem ezt a kis bontószökevényt, és teljesen meg tudom érteni, hogy az eredetileg pár hétnyi szórakozásra vásárolt Swift miért marad mégis, és miért kap két új küszöböt, ezáltal új esélyt egy jóval szórakoztatóbb életre.