Az Opelnél sem csak a húszéveseké a világ

Az Opel Rekord helyét vette át 1986-ban a vadonatúj Opel Omega. Klasszikus építésmód, azaz orrmotor, hátsókerék-hajtás és négyajtós karosszéria jellemezte az Omegát, ám nem mindig ez volt a legnagyobb. Éppen az 1986-ban megjelent első generáció idején létezett az Omegának egy nagyobb, illetve csak valamelyest hosszabb változata, amely Senator néven képviselte az Opel-kínálat csúcsát. Pedig elnevezése alapján ez a szerep már akkor is az Omegának járt volna, nem véletlenül kapta a görög ábécé utolsó betűjének nevét. Az Omega kétféle karosszériaváltozatban került piacra, s a négyajtós ma is figyelemre méltó, 0,28-os légellenállási együtthatóval rendelkezett (a kombi értéke csupán 0,32). Ezen túl, egyéb tekintetben is úttörőnek számított az Omega, nem csak az Opelnél, hanem a kategóriájában is egyedülálló megoldásokkal. Ilyen volt például az elektronikus motorvezérlés és a diagnosztikai rendszer, amely ellenőrizte és eltárolta a jármű állapotát. Manapság mindez már valamennyi autóban megtalálható, hiszen nagy segítséget jelent az esetleges hibák feltárásában, akkoriban viszont csak a jól felszerelt szervizek rendelkeztek a kommunikációhoz szükséges eszközökkel. Mindemellett az üzemanyag-fogyasztásról vagy az átlagsebességről is tájékoztató fedélzeti számítógép, a blokkolásgátló, no meg a műszerfal digitális műszereinek elterjedésében is komoly szerep jutott az Opel Omegának. Az Omega motorkínálatát tekintve meglehetősen széleskörű lehetőségeket nyújtott az Opel a vásárlóknak. Hiszen az alapváltozatot 1,8 literes, 83 lóerős benzinmotor hajtotta, míg a négyhengeresek csúcsát a 125 lóerős 2,4-es jelentette. Szintén soros, de hathengeres erőforrást és 150 lóerőt jelölt a 2.6i felirat, amely felett a háromliteres benzinmotorok 156-tól 230 lóerőig kellették magukat. Az Opelre szakosodott Irmscher tuningcég azonban 3,6, sőt négyliteres benzinmotorokat is készített az Omegába, akár 272 lóerővel. A csúcsot mégis a Lotus boszorkánykonyhájában turbófeltöltővel is megbolondított, így 377 lóerős, 3,6 literes motorral hajtott Omega jelentette. Összehasonlításképpen érdekes megemlíteni, hogy a Mercedes-Benz ugyancsak ez idő tájt bízta meg a Porschét az 500 E kifejlesztésére. A végeredmény ugyan nem vethető össze az Omega Lotusszal, legfeljebb az AMG további kezelésének eredményeként megszületett E 60 AMG 45 példányához fogható a különleges Opel képessége. Az E 60 AMG erőforrása ugyanis a gyári 500 E egységénél ötvennel több, azaz 376 lóerőt szolgáltatott, így ezzel 5,2 másodpercig tartott százas tempóra gyorsítani. Az élmény viszont nyilván egészen más lehetett ebben, automataváltóval, mint az Omega Lotusban, a Corvette ZR1 hatfokozatú ZF manuális váltóját kapcsolgatva. Korszerű műszaki tartalma, gazdag extralistája, no meg hátsókerék-hajtása jóvoltából korántsem csupán legerősebb változatában jelentett alternatívát az Opel Omega kora prémium nagykocsijainak. Ez különösen igaz az 1994-ben megjelent második generációra, amely már valóban az Opel zászlóshajójaként folytatta pályafutását, a nemzedékváltással ugyanis a Senator utód nélkül került le a palettáról. Az „Omega B” továbbra is hátsókerék-hajtással, négyajtós és kombi karosszériával hódított, a korábbinál jóval szűkebb, mégis minden szükségeset tartalmazó motorkínálattal. Kétféle kétliteres négyhengeres és két V6-os alkotta a benzines palettát, 116 és 211 lóerő közötti teljesítménnyel, míg a BMW-től származó 2,5 literes, 132 lóerős hathengeres dízelmotor mellé később csatlakozott az Opel kétliteres, 101 lóerős, négyhengeres dízele. Az Opel Omega „letisztult” második generációja mellől tehát nem csak a Senator kopott le, hanem az Irmscher – vagy a Lotus – különleges erőgépei sem színesítették a kínálatot. Helyette a BMW hathengeres, méltán népszerű dízelmotorja jelentett némi színfoltot a palettán, valamint a típus 1999-es megújulása, ami szinte teljesen új középkonzolt hozott. A külső változásokon túl a elektronikus menetstabilizáló és a navigációs rendszer megjelenése jelentett még újdonságot ekkor, no meg a nagyobb lökettérfogatú és némileg erősebb benzinmotorok. A dízelek frontján is megjelent egy nagyobb és erősebb, 120 lóerős, 2,2 literes négyhengeres, míg a BMW hathengeresének ménese 150 lóerőre duzzadt, 300 newtonméter kíséretében. Az 1999-es megújulással együtt néhány prototípus is készült az Omegából. E típus szolgált ugyanis az ausztráliai Holden Commodore alapjául és ott V8-as motor is került a motortérbe. Az Omega V8.com néven bemutatott tanulmányautó egy hosszú tengelytávú kombi Omega internettel és mobiltelefonnal ellátott változataként debütált 1999-ben. A 2000-es Genfi Autószalonon aztán az Omega V8 modellt is kiállította az Opel, a sorozatgyártás azonban végül mégsem indult be. Az ötfokozatú automataváltóval kiegészített 5,7 literes V8-as GM erőforrás tehát nem kapta meg a lehetőséget az Omega eladásainak felpörgetésére. Ehelyett 2003-ban közvetlen utód nélkül szűnt meg az Opel zászlóshajójának gyártása, így a Vectrán alapuló Signum próbálta betölteni ezt a szerepet.