Az ismeretlen vászontetős – Opel Ascona kabrió

Nem hallottak az Ascona C kabrióról? Nem csodálkozom ezen, bevallom, nem sokkal ezelőttig én sem. Viszont olyan nagy szerencsénk van, hogy egy kedves olvasónk, Péter felajánlotta, hogy megmutatja az autóját a nagyközönségnek. Maga az Ascona C nem sokkal ezelőttig nem volt túl érdekes darab. Egy már viszonylag modern, elsőkerékhajtású középkategóriás, amit 1981 és 1988 között gyártott az Opel, a Vectra megjelenése előtt. Az idősebbeknek talán ismerősebb a típus, a rendszerváltás idején a csepp, azaz az E Kadett mellett ebből is elég sok futott az útjainkon. Akinek volt, szerette, a taxisoknak is bevált, csak az 1.6-os dízel elfogyó kompressziója miatt panaszkodtak.

Mi tudunk még róla? Hogy mint minden korabeli Opelnek, ennek sem a precíz váltó az erőssége, és bár a Ladákban pont nagyon jó volt a váltásérzet, aki valami szocialista típusból ült át, annak nagyon nagy ugrás volt az Ascona. Az Ascona, abból is a C sorozat, ami a GM J platformjára épült. Később nem csak a hírhedt Daewoo Espero épült még erre az alapra, hanem gyártották Isuzu Aska néven, sőt némileg modernizálva egészen 2005-ig készült Pontiac Sunfireként. A korai Asconák közül szépen megmaradt eredeti állapotú példányok mára elkezdtek felértékelődni. Egy gyári sportkivitel kortól függően megbecsült young-, vagy oldtimer. A kétajtós nekem is tetszik, mert nem kupé, hanem szedán, rendes ajtókerettel. Egy már letűnt kor terméke.

A piros kabrió tulajdonosa, Péter nem ma kezdte az Opelezést. 18 évesen az első autója egy 1953-as évjáratú Olympia volt, ma is Opellel jár. Az elmúlt években mindig volt Asconája; napi járósnak, aztán hobbiautónak. Az elsőt még 1986-ban vette, amikor külföldön dolgozott, abban is 115 lóerős 1.8-as injektoros motor volt, mint a Voll kabrióban. Eddig összesen hat volt neki, köztük a nagyon ritka 2.0 i Sprint is. Jó tíz évig használt Asconákat, aztán újabb típusra váltott. Volt mindenféle autója, de a kedvenc márkájához mindig visszatért. Gondolom kitalálták, hogy az Opel az. Ennek az autónak ismerte a tulajdonosát, évekig járt a nyakára, míg végül 2000-ben az övé lett a kocsi.

A képeken is látható Ascona kabriót 1983-ban gyártották, kezdetben Bajorországban használta egy idős hölgy. A tündérmese folytatása szerint az első magyar tulajdonosa 1989-ben hozta be az országba, másik 5 autó mellé szeretetből, amikor a kilométeróra 26 ezret mutatott. Hogy most miért mutat 15-öt? Az első magyar tulaj úgy gondolta, hogy örökké az övé marad az Ascona, és nemes egyszerűséggel új időszámítást kezdett. Egy riasztó beszerelésekor került ki a kilométerszámláló és egyszerű mechanikus szerkezet lévén nem volt nagy kunszt visszaállítani nullára. Péter 14 éve 8 ezer kilométerrel vette meg a kocsit, most 15 ezernél tart, és ha 41 ezerrel számolunk, akkor is valószerűtlenül újszerű még ma is.

És tényleg minden olyan mint újkorában, hiszen eredeti állapotában megőrzött. Az OT vizsgán első körben megbukott, mert 15 colos Irmscher felnikkel és az Ascona GT morcosabb hűtőmaszkjával futott akkor. Mivel minden kicserélt alkatrész megvolt hozzá, ezért visszakerült rá a Berlina felül vékony krómszegélyes hűtőrácsa és a gyönyörű szép, kétszínű és 14 colos mérete ellenére sem kicsi gyári felniszett. Korábban keményebb gátlók és ültetőrugók voltak az autó alatt, de ezeket Péter már a birtokbavételkor visszaépítette a szériatípuséira.

Jelenlegi állapotához dukált egy új kipufogórendszer. A típus alapját adó 1.8-as kétajtóshoz még 7 gyári új volt raktáron Németországban, Péter el is hozott kettőt az Opel még meglévő készletéből. A második nekifutásra sikeres OT vizsgán a 100-ból 2 százalék elúszott az autónál picit újabb Magnat hangszórók miatt, nagy dicséret járt viszont a gyári fényezésért, ez eredeti dekorcsíkokért, a kétszínű felnikért és a teljesen eredeti fényszórómosókért is. Az autóba egy másik kétajtós, persze nem kabrió bontásából került szervokormány, ami nem típusidegen, hiszen rendelhető extra volt. Péter kertjében egyébként két szedán most is áll donorautóként.

Sokat nézegettem a képeit, de nekem már élőben is az E Rekord 1977 és 1982 közötti első szériája jutott eszembe erről a kabrióról. Egyrészt nyitott tetővel nagyobbnak láttatja magát, másrészt nekem az Ascona újabb kiadása volt ismerős, aminek más az eleje. 1984-ben volt egy kis ráncfelvarrás, jöttek az új lámpák szélesebb hűtőmaszk rácsozással, aztán 1986-tól meg a színrefújt maszk. A Rekord-flessem valódi oka, hogy egy piros, fekete viniltetős, automataváltós 2.0 S Berlina volt az utcaszomszédunk gyerekkoromban. A fotók készítéséhez eltávolodva a kocsitól a tudatomba égett gyerekkori autót láttam megelevenedni magam előtt.

Ebben a kocsiban is az Ascona akkori legerősebb motorja van. 1983-tól lehetett ötfokozatú sebességváltót rendelni, de a 18E jelű 1796 köbcentis motor már egy évvel előtte rendelhető volt. 115 lóerejét Bosch LE-Jetronic, elektronikus hengerenkénti befecskendezéssel érte el 5800-as fordulaton. A szürkeöntvényes blokk ezen változatához a normálnál magasabb oktánszámú benzin dukál, és akkor meglesz a 151 Nm nyomaték is 4800-on. A váltó fokozatai nem túl hosszúak, de az újabb 2,0 literes motorhoz volt még ennél is rövidebb váltó. Az Ascona kabrió 100 km/h-nál olyan 2600 körül forog, és érzésre nagyon jól gyorsul ma is.



Bár az oldalsó felirat szerint Berlina, de a felszereltségét tekintve inkább az SR/E kivitelre épített a Voll. A sportosabb változatból érkezett a sportkormány, a Recaro sportülések és a műszerfal a beépített fordulatszám-, feszültség- és olajnyomásmérővel. Ezek önmagukban ritka felszerelések, ezért asconás körökben nagyra tartottak.
Egy rövidebb kör után, zárt tetővel kimegyünk autópályára is a kabrióval. Péter 14 év alatt egyetlen egyszer, a Balatonról hazafelé ment esőben az autójával. Ehhez mérten nem túlzás, hogy szeptemberben már túl volt a téli felkészítsen. Ennek része, hogy a féléves állásra készülve kissé túlfújja a gumikat. Az abroncsoknak ez még persze bőven a gyárilag megadott tűréshatáron belül van, de így már nagyon ráz a mai szemmel csavarodásra hajlamos kabrió. Péter csóválja a fejét, az idegen neszek miatt, de már nem volt ideje a találkozónk előtt nyomást állítani. Meg kell jegyezni, hogy a Voll kabrió utólagos átépítéshez mérten és a korabeli vászontetősökhöz képest sem csavarodik vészesen. És a hazai közúthálózat csodája: végre van egy szakasz ahol hibátlan az aszfalt és zörejek nélkül, szinte repülünk.

A katalizátor és mindenféle fojtás nélküli motor hangja egész jó, érces. Kihúzatva nagyon megy az Ascona, és mindeközben kényelmesen ülünk a Recarókban, sőt még fék is van. Kérdezem Pétert, hogy mennyit érhet ma az autója. Ő egy darabról tud még, ami az országban volt, évekkel ezelőtt, lepusztult állapotban. Német hirdetési oldalakon találni ma is eladó példányt. Pár ezer eurótól indulnak, de az emészthetőbb darabokat 5 és 8 ezer euró között kínáljak. Tehát az alap kocsi 1,5 és 2,5 millió forint lenne, a behozatal költségei és a tákolási nyomok eltávolítása nélkül. Hol van még a gyári állapot és a muzeális minősítés ettől? Talán jobb nem is belegondolni. Péter azt mondja, nincs az a pénz, amiért megválna autójától. Egy átdolgozott élet után megteheti, hogy ne fogadja el a kocsijára tett jobb ajánlatokat sem. Hamiskás mosollyal azért megjegyzi, cserealapnak egy új Cascadáért talán mégis belemenne a boltba.

A fotózáshoz biztosított helyszínt köszönjük a Budaörsi repülőtérnek.