Autóvásárlás vakon: jobb mint tudatlanul

Vannak kapcsolatok, amelyeket kifejezetten hosszú távra tervez az ember, aztán az mégsem jön össze. Így voltam a nyár végén használttesztben is bemutatott, automata váltós Chevrolet Sparkommal, amit valaha újszerű állapotban, kevés kilométerrel vásárolhattam meg. Alapvetés, hogy új autót nem éri meg venni, tökéletes, korrekten karbantartott használtat pedig nem éri meg eladni, így sokáig a Sparktól sem kívántam megválni, ám a teszt megírása után be kellett lássam, hogy időközben családivá vált igényeimet már kevéssé elégítette ki. Keresve, de lehetett ugyan olyan babakocsit találni, ami illett csomagterébe, ám akkor már semmi más sem fért oda. Továbbá az is igaz, hogy városon kívül nem volt jó érzés az EuroNCAP töréstesztjén három csillagot szerzett, abból egyet az életveszélyes sérülési kockázat miatt elveszített, nem egész 800 kilogrammos autóval utazni.
Az eladást - utólag bevallva - talán túlzottan gyorsan eldöntöttem. A teszthez lőtt, nem rossz fotókat és az őszinte, a korábbi sérülésekről is beszámoló hirdetést feltöltöttem a pénteki tesztet követő szombat reggel a Használtautó.hu-ra, s érdekesség, hogy még délelőtt kaptam egy telefont: egy kuncsaft pont ilyen autót keresett, megnézné. Hétfő estére egyeztettük a szemlét, megtekintette, továbbra is tetszett neki, említette, hogy megnéz még egy másik autót, majd két óra múlva felhívott, megvenné, persze némi alkuval.

Az eladás tehát egyszerűen ment, a vásárlás messze nem ennyire. Elsőre maradni kívántam az automata váltós kényelemnél, persze nagyobb autót és szerényebb fogyasztást szerettem volna, a Spark árának két-két és félszereséért, magyarán 2-2,5 millió forintért. Elsőre úgy tűnt, hogy a Toyota Prius második generációja megfelel az igényeimnek. Valóban meg is felelne, hiszen valóban kielégítően tágas, takarékos autó, és valóban kapható akár 2-2,5 millió forint között a második generáció. Két példány személyes megtekintése után azonban be kellett lássam, az én igényeimnek még a 2,5, de talán még a 3 millió forintos példányok sem fognak megfelelni. Lehet, hogy a fogyasztásukkal még talán nem is lenne gond, de időközben rájöttem a bővebb család részére mégsem lesz kellően nagy.
Folytatódhatott a nézelődés, immár újabb igények alapján, korábbiak feladásával. A takarékos üzemről nem mondtam le, az automata váltóról igen, be kellett azonban lássam azt, hogy mivel nem ritkán utazunk - nagyszülőkkel, testvérekkel, unokahúgokkal - telített utastérrel, fontos lenne a független hátsó ülés, a sík utastérpadló és nagyon jó lenne a hétüléses utastér. Kipróbáltuk a Toyota Corolla Versót, amiből akár lett is volna itthon egészen megkímélt, 8 éves, 2,2 millió forintért elérhető példány, de nemhogy csenevész harmadik sori ülései, még középső sorának székei is kicsinek bizonyultak.
Felvetődött a Honda FR-V és a Fiat Multipla, mint független üléses, 7 helyett ugyan csak 6 üléses, de két üléssora mögött még tisztességes helyet hagyó egyterű. Mindkettő jó választás lehet, a Hondából azonban még 2 millió forintért sem létezik itthon józan példány, a Fiat pedig kissé koros, a Sparkhoz hasonlóan gyenge törésteszttel rendelkező és egyik motorjával sem takarékos, igaz, gyári CNG üzeműként, olcsó tankolhatósággal is létező egyterű. Nem szerettem bele, nem találtam belőle kellően olcsó és szép példányt, pedig ekkor már nem csak a Használtautó.hu, hanem az Európa egész piacából merítő mobile.de és autoscout24.de oldalakat is nézegettem, hiszen a már egészen összetett elvárásaimnak megfelelő, ráadásul nem is túlzottan koros példány itthon viszonylag ritka. Úgy tettem, mint az autóvásárlók mind nagyobb része, az utánpótlás hiányában korosodó magyar autópark helyett a nyugat-európaiból próbáltam vásárolni.
Lefutottam az összes fölösleges kört, láttam vonzó, de valójában elérhetetlen autókat, s persze a reális ár töredékéért kínált, állítólag – kiköltözés, elhunyt hozzátartozó, stb. miatt - Angliában lévő, előleg utalása esetén a „kontinensre” áthozott autó kapcsán is váltottam néhány e-mailt. Levontam a következtetést: nem csak itthon próbálkoznak csaló hirdetésekkel, persze a kedvező árak miatt böngésztem tovább. Sajnos, amikor reggelente már a wc-n vagy a reggelinél is a friss ajánlatokat fürkésztem, be kellett lássam, hogy függő lettem.
Jó autót akartam jó áron, és persze azért tudtam, hogy jó lenne rövidre zárni a vásárlást, hiszen autó nélkül még időnként tesztautóba ülve is kényelmetlen élni. Temérdek elküldött e-mailben érdeklődtem, minden esetben az autók alvázszámát is elkérve, hogy az alapján megpróbáljam megtudni, reális-e óraállásuk. Miként az korábbi cikkünkből is kiderült, a legtöbb márkánál sajnos csak a garanciális javításokat tartalmazzák a központi adatbázisok, s az egyéb munkákról, valamint a hozzájuk kapcsolódó óraállásokról csak a javításokat végző műhelyek tudnak. Vannak persze kivételek, ilyen például a BMW, de a Renault is. S mivel becenevem nem ritkán Olcsó János, nem titok, hogy az első kedvező ajánlatot, egy 5 éves, nem egész 150 ezer kilométert futott, 5 üléses, ráadásul automata, ha nem is takarékos, de utólagosan LPG-re alakított benzinmotoros Renault Scénicre kaptam –, nem egész 4500 euróért, külföldről. Nem léptem elég gyorsan, megvették, majd egy hét sem telt bele, s egy másik német kereskedésnél bukkant fel az autó, 1000 euróval drágábban.
Ezek szerint a Scénicet kínáló kereskedés nem rossz forrás – gondoltam magamban, de kínálatában nem találtam semmi egyéb ígéreteset. Maradt tehát a hirdetési oldalak böngészése, voltak befutó, érdekes Citroën Grand C4 Picassók takarékos 1.6 HDi motorral, hét üléssel, ha nem is automata, de robotizált váltóval - 6500 eurótól. Sajnos sokat nem tudtam meg róluk, de azt igen, hogy jártak szervizben, két-három éve garanciális munka is volt rajtuk. Reális lehet a 160 ezer kilométer körüli futásuk. A Renault kapcsán azonban tudtam, hogy ott nem viccelnek, minden szervizlátogatás óraállása megvan náluk, s azt is tudni lehet, hogy miket csináltak egy autón. Fürkésztem a Scénic II-eseket, főként a hétüléses Grand kiviteleket, hiszen olcsók, tágasak. Évekkel ezelőtt vezettem 1.5 dCi-t, takarékos volt és kényelmes, kiváló családi autóként élt emlékeimben. Alig akartam hinni a szememnek, amikor felbukkant egy (automata váltót ugyan nem kínáló, hiszen nem is árulták azzal), de 6 fokozatú váltós 1.5 dCi, nem a nálunk megszokott 106, hanem 103 lóerős Grand Scénic 7 üléssel, korrekt ellátmánnyal, fotón szépnek tűnő állapotban, 5 évesen, nem egész 158 ezer kilométerrel, nevetségesen alacsonynak tűnő 4658 euróért. Ráadásul nem magánszemélytől, hanem attól a már megismert, ezért bizalmat keltő kereskedéstől, akinél az LPG-s is lett volna. Lekérdeztettem a szervizmúltját, megtudtam, hogy vezérműszíját – bölcsen – a 160 ezer kilométeres limit előtt, 155 ezernél cserélték, illetve addig is korrektül karbantartották. Számos e-mail után felhívtam a kereskedőt, beszélgettem vele, korrektnek tűnt, érdeklődtem az autó iránt, jó állapotú használt autónak mondta, említette, hogy egy takarítás ráfér. Ez picit ijesztőnek tűnt - kérdeztem, hogy azért komoly gond, büdös ugye nincs az autóban? Nem, dehogy - kaptam a választ.
Rábólintottam a vételre, amelynek kapcsán azonnal kaptam az infót: amennyiben küldök előleget, akkor az autó biztosan meg fog megvárni, sőt, mire kiérek, a papírjai is elkészülnek, lesz ideiglenes rendszám, s a nevemre szóló forgalmi, amivel azonnal jöhetek is haza. Ez az a megoldás, amit ugye senkinek sem javaslunk, ám tetszett az ajánlat, hiszen nem csak ezen kereskedő, a többiek is legjobb esetben is csak a következő munkanapra tudtak volna rendszámot, papírokat prezentálni. Bár a vételár kedvező volt, a rendszám és a biztosítás mellé vaskos, mintegy 100 eurós ügyintézési díjat csapott a díler, amit kénytelen voltam benyelni, hiszen az ajánlat még így is kedvező - és persze egyben rizikós - volt. Hiába, a nyeréshez sokszor kockáztatni kell! Az utazás ellenben legalább egyszerű volt kifelé: olcsón (illetékkel együtt 13 ezer forintért) találtam fapados repülőre jegyet, s a helyi tömegközlekedés is a barátomnak bizonyult az út során.
Már a kereskedés weboldaláról is látszódott, hogy nem egy murvás telepről van szó, a díler Merci GLK-val jött ki értem a pályaudvarra, ami eleve kecsegtető volt. A telepen az átadóhelyen állt a Scénic, s kívülről nem is nézett ki rosszul. Az első ajtónyitás azonban nem adott kellemes élményt: pállott kutyaszag és tonnányi szőr, a legrosszabb, rövid fajtából, ami kiválóan tud beleállni a kárpitba. Az anyósoldalon apró szakadásokkal az ajtókárpiton, s mögötte a középső sori ülésen is egy kisebb lyukkal, valamint számos folttal. Maga az autó egyébként rendben lévőnek tűnt, indult, világított ugyan a szervizlátogatás esedékességét jelző piktogram, de a motor szépen járt. Az ellátmány ráadásul a vártnál is jobb volt, Bluetooth-kihangosító, négy elektromos, automata ablak, automata nyitású Renault-kártya – mind működőképesen, a klíma mondjuk nem volt egyértelmű, hogy indult a 7 Celsius fokban.
Próbáltam alkudni, de az eladó hajthatatlan volt, tudta, amit azóta én is: előre utalni nem csak rizikó, az alkupozíció elvágása is. Így jár, aki nem szán elég időt a vásárlásra, persze telefonban is próbálkoztam még az ár lejjebb tornászásával, de akkor se ment már. Végül kifizettem az előre egyeztetett összeget, s kértem egy porszívót, majd a velem tartó Hummerológusunkkal bő 1,5 órás munkával egészen kulturált autót csináltunk a Scénicből. Előttünk állt persze csaknem 1500 kilométer hazáig – bőven cserére érett – abroncsokon, szervizesedékesség-figyelmeztetéssel. Annyit elárulok, hogy gond nélkül hazaértünk, összességében nem volt rossz döntés látatlanul, de ismert előélettel vásárolni, ám az, hogy milyen is az immár 160 ezer kilométert futott, láthatóan nem dédelgetett, de azért karbantartott Scénic, a holnapi használttesztünkből fog kiderülni.