Amerikából jöttem – Kalifornia egy Lexus kormánykereke mögül

Óriási szerencsének érzem, hogy Kalifornia útjait egy olyan márka autóival fedezhettem fel, amelyet eleve az amerikai piac igényei szültek, aztán persze globálisan is óriási népszerűségre tett szert. Ahogy, az már a címből is kiderült, ez a márka nem más, mint a Lexus, ám amit a címben nem említettem az az, hogy nem csak egy modellel vágtam neki a sivatag szélének. Ám az, hogy egy teljesen más „világba” csöppentem, már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, ahogy kiléptem a reptér ajtaján Los Angelesben. Egy autóőrült számára igazi kincsesbányák az amerikai városok utcái. Az a rengeteg jármű, amit korábban csak képeken, vagy a monitor előtt ülve lát, egyből megelevenedik, kézzelfoghatóvá válik. És itt nem csak a különlegességekre gondolok, szimplán azokra az átlagos járgányokra is, amelyek ott népautók, nálunk viszont nem is forgalmazzák őket.

Ilyen népautó például a Toyota Corolla előző generációja (E170), ami odaát más formatervvel hódít. Körülbelül olyan arányban uralják az utcaképet, mint itthon a Swiftek és a Vitarák.

Ráadásul a limuzinról beszélek, hiszen egyáltalán nem éreztem még a szedánok rohamos hanyatlását, ahogy azt az óceán túloldaláról érkező hírekben oly sokszor látjuk. Természetesen rengeteg a SUV és a pickup, de nem merném azt állítani, hogy jóval több közlekedik belőlük, mint szedánból. Emellett a Toyota Prius is rendkívül népszerű, köztük a megosztó formavilággal megáldott jelenlegi generáció is. Na, meg ott vannak ugye a póniautók, amelyek nálunk szintén különlegesség számba mennek, Amerikában viszont félpercenként látsz egyet. A kölcsönzőből is egy Toyota Corollával távoztam az útitársaimmal. A csinos alsó-közepes szedánban elöl-hátul kényelmes utazni, bár az utastéri anyagok valóban puritánabbak, mint az itthoni változatokban, de egyáltalán nem zavaró mértékben. Az autóban 1,8 literes, 132 lóerős motor dolgozott, jó kis CVT sebességváltóval, amellyel egy kényelmes, de nem túl virgonc utazóautó a Corolla. Nem véletlen, hogy annyira szeretik mind a kölcsönzők, mind az egyéni vásárlók.

Ami viszont nagyon furcsa volt, az a bal külső visszapillantó tükör, ami brutálisan nagyít. Így sokkal közelebbinek látszanak a mögöttünk érkezők, ami biztonság szempontjából tök jó, mert csökkenti az elhamarkodott manőverek lehetőségét, viszont akkora holtteret is eredményez, amelyben simán eltűnik egy kamion.

A másik érdekesség pedig a futóművek lágy hangolása. Megvannak a filmbéli jelenetek, amikor a szereplő folyamatosan mozgatja a kormányt, miközben nyílegyenesen megy? Nos, a valóság nem áll túl távol ettől. Az egyenesfutás, mintha nem létezne. Először a szélre gyanakodtam, de még a szélcsendesebb autópályákon is folyamatosan korrigálni kellett, még egyenesen haladva is. Furcsa, de megszokható. Egyébként kimondottan egyszerű megszokni a közlekedést, a jelzőtáblákat, a ritmust. Összességében előzékenynek éreztem a többi közlekedőt, nincs harc az utakon a pozícióért, mint itthon, ha véletlenül elbénázol valamit, nem akarják máris megtorolni az ebből adódó sérelmeiket a többiek. Fontos, hogy nemzetközi jogsit kell kiváltani, hogy hivatalosan is vezethess, és minimális angol tudással néhány perc alatt otthonosan érezheted magad az amerikai utakon. Egyértelműek a sebességkorlátozások, az irányjelző táblák, a tiltó táblák, egyszerűen minden közérthető, szóval a rutinos sofőröknek tényleg nem okozhat gondot.

Ja és igen, a legtöbb helyen a piros jelzésnél is lehet jobbra kanyarodni, ami szerintem egy zseniális megoldás, szívem szerint itthon is bevezetném.

Imádtam a Carpool intézményét is! Az autópályák belső, esetleg két belső sávját csak azok használhatják, akik többedmagukkal utaznak az autóban. Persze ennek működtetéséhez szükséges az is, hogy alapból 5-6 sávos autópályákról beszélünk, és a bírság is jelentős, ha valaki megszegi ezt a szabályt. Apropó autópályák. Los Angeles körül a hazai M0-hoz hasonlóan, többnyire betonlapokból épültek, amelyek minősége néhol már olyan, mint a régi M7-esé, ám kelet felé haladva, egyre inkább tükörsima aszfalt váltja fel. Az utazás apropója a Lexus RC F és RC F Track Edition próbája volt, amelyről már olvashattatok nálunk. Ehhez a kalandhoz egy Rancho Mirage nevű városka szolgált főhadiszállásként, ami szinte összenőtt az ismertebb Palm Springs és Palm Desert városokkal. Itt, a Coachella-völgyben már valóban sivatagos a hangulat, legalábbis a városokon kívül. Ugyanis a városhatáron belül zöldell a fű, ezerféle virág tarkáll és a pálmafák is egészségesen nyújtóznak a magasba. Rancho Mirage egy 10-20 ezer fős település, míg Palm Springs lakossága sem éri el az ötvenezer főt.

Érdekes módon az utcán alig látni embert, hiszen mindenki autóval jár.

Március végén 34 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, ám a helyiek elárulták, hogy ha néhány héttel később érkezünk, már a 40 Celsius fokot kóstolgatja a levegő hőmérséklete (ezért sem szeretnek gyalog járni). Innen indultunk tehát útnak egy Lexus GS F limuzinnal, amelyet itthon már hiába kerestek a szalonokban. Az ES érkezett a helyére, de érdekes volt a San Jacinto hegység kanyargós útjain felkapaszkodni a sportos GS-ben ülve is. Bár nem autóztunk a hegy csúcsáig, egy pici ízelítőt nyújtott a táj abból, hogy milyen érzés lehet a Pikes Peak hegyi felfutó versenyen indulni. A kopár sziklák között a GS F sárga fényezéséhez hasonló virágok vittek egy kis változatosságot a látképbe, de a petrolhead lelkét azért a mindenféle irányú és élességű kanyarok ugyanúgy melengették. Akárcsak az autó orrában dolgozó ötliteres V8-as masina hangja is, amelynek a 477 lóereje könnyedén birkózott meg a folyamatosan emelkedő hegyi úttal. A hátsókerék-hajtás és az adaptív futómű pedig kiváló társként szolgált az élményautózáshoz, pedig első pillantásra nem is gondolná az ember, hogy a hosszú limuzin képes ilyen örömautózást nyújtani. Még akkor sem, ha a sportváltozatot látványos karosszériakiegészítőkkel ruházták fel. Egy hegyi település, Idyllwild adott otthont az autócserének. Itt átültünk egy LS 500 F Sportba, ami kissé furcsának tűnt. Mármint a koncepció, hiszen az LS egy kifinomult luxusautó, ami akár sofőrös limuzinként is megállja a helyét. Miért akarna bárki sportautóként bánni vele? Na, nem is vitték túlzásba a külső sportosítását, de a bordó szín kimondottan jól állt a gépnek. A hegyről lefelé újfent bebizonyította, hogy maximálisan a kényelemre hangolták. Sportosan terelgetni nem érdemes, hiszen az élmény, amit nyújt, nem ebben rejlik.

Persze a 3,5 literes, duplaturbós, V6-os benzinmotor 416 lóerejét bármelyik sportautó örömmel fogadná, ahogy az aktív hátsókerék-kormányzás is jól jött a hegyi utakon.

Azonban a Pikes Peak hangulatot fejben kikapcsolva és úrias suhanásra váltva már volt idő kicsit a környéket is vizslatni, ahol szomorú látvány fogadott. A tavalyi hatalmas erdőtűz félelmetes nyomot hagyott maga után. Néhol egészen a látóhatárig csak elszenesedett fák csonkjait és az így kikandikáló csupasz sziklákat lehetett látni. Emlékeztetőül, hogy a természet továbbra is nagyobb úr az embernél. A következő nap új kalandokat tartogatott. Az első nap „ötcsillagos” versenypályája után a semmi közepére épült Chuckwalla Raceway következett, amit az ES 350 F Sporttal közelítettem meg, áthaladva az igazi vadnyugati hangulatot árasztó tájakon. Egy hosszabb autópályás szakasz után a végtelenbe vesző, sivatagot kettévágó úton haladtam a pálya felé, porladó benzinkutak, és elhagyatott viskók mellett.

Tényleg csak az ördögszekerek hiányoztak ahhoz, hogy egy westernfilmben érezzem magam, miközben a látóhatár szélén egy kisebb városnyi méretű napelemfarm csillogása azért jelezte, hogy ez már a 21. század és Kalifornia a hatalmas ország felvilágosultabb részéhez tartozik.

A síkvidéki utazás és a hosszú, egyenes utak csupán annyit mutattak meg az ES-ből, hogy a Lexus többi limuzinjához hasonlóan mennyei kényelmet nyújt és a világból ki mer menni vele az ember. A 350-es változatban 3,5 literes, V6-os motor dolgozik 302 lóerővel, ezen kívül leginkább az elsőkerék-meghajtás különbözteti meg a GS-től . A nap végét az LC koronázta meg. Igaz, nem a V8-as bestia, „csak” a hibrid 500h, amelyben a villanymotor egy 3,5 literes, V6-ost segít. Uniójuk 300 lóerővel szolgálja a vezetőt, de ebben az autóban ugyancsak nem ez a lényeg. Nem a tomboló erejéért szerethető, sokkal inkább az extravagáns megjelenéséért. Palm Springsben gurulva sorra hagytuk el a sportautó forgalmazók kereskedéseit. Itt egy Ferrari szalon, mellette a Lamborghini, amott a Porsche, ám az LF még ennek a gazdag városnak az utcáin is olyan jelenség, amely után megfordul a sokat látott, értő közönség is. Különleges helyet foglal el a sportautók között, és a formája még hosszú-hosszú évek múlva is lázba hozza majd az autóőrültek közösségét, ebben biztos vagyok. Sajnos kezd hosszúra nyúlni a rövidnek tervezett visszaemlékezésem, pedig szívem szerint rengeteget mesélnék még az USA-ban töltött néhány napról. Pedig csak egy hangyányi szeletét láttam az egésznek és Kalifornia egyébként is eléggé különc az 50 állam között. Bár Los Angeles leginkább Hollywoodról híres, nem érdemes kihagyni az Science Centerben otthonra lelt Endeavour űrsiklót, a kocsikázást az óceánaprti Pacific Highwayen, ami olyan helyeken vezet át, mint Venice Beach és Malibu, valamint, ha jól időzít a benzinbolond turista, akkor az évtizedeken át a Toyota főszponzorációjával rendezett Long Beach-i IndyCar versenyt is itt rendezik meg minden év tavaszán. Aki pedig a természetbe vágyik, átautózhat a szomszédos államokba, Nevada, Arizona vagy épp Utah különleges tájait meglátogatni.