Alkoholos és Turbós. Insignia 2.0 Turbo E85 teszt

Noha az Opel árlistáján továbbra sem szerepel az Insignia etanollal itatható verziója, tesztautóként már megkaptuk a 2,0 literes, 220 lóerős, turbós benzinmotor E85-tel itatható kivitelét. Miként a néhány itthon kapható etanolos modell költség-kalkulációjakor már említettük, az Opel nem rendelkezik gyári értékkel arra vonatkozóan, hogy milyen többlet fogyasztást eredményez az etanol üzem. Ezért mértünk, már amennyire két tankolás között lehet. Van kizárólag városi és vegyes fogyasztási értékünk is és persze tudjuk az E85 valamint a 95-ös benzin literenkénti árát, melyek között az e heti árcsökkentéssel 33,9 százalékos a differencia, azaz egy liter 95-ös áráért 1,339 liternyi E85-öst kapni. Fel van tehát adva a lecke az Insigniának, ha etanolból több, mint harmadnyival többet fogyaszt, akkor anyagilag már nem éri meg (az azonos benzineshez mérten 150 000 forintos felárért kapható) etanolos verzió, bár utóbbi kétségtelenül környezetbarátabb, hiszen az etanol elégetésével csakis annyi szén-dioxidot ereget, mint amennyit az üzemanyag előállításához termesztett növény megkötött. És persze meg kell jegyezni az E85 számára adódó, e héten nem egész 100 forintos árelőny az általánosnál jóval szerényebb, rendszerint ugyanis a most tapasztalható 33,9 százaléknál nagyobb a benzin felára az etanolhoz mérten, így hosszú távon akkor is vállalhatónak tartanám az E85-ös Insigniát, ha kicsivel a korábbi cikkünkben saccolt 30 százalékosnál jelentősebb többletfogyasztást mutatna a benzineshez mérten.
Nem csigázom tovább az olvasókat, lássuk a számokat. Miután átvettük a tesztautót, közel 200 kilométeren át, váltott sofőrökkel, csakis városban hajtottuk, mindenki kiélvezte a 220 lóerős turbómotor erejét, 7,6 másodperces 100 km/órára gyorsulását, aztán a tankolásnál alig hittem a szememnek, bő 30 liter ment a tankba, egészen pontosan 15,6 literes átlag adódott. Nem túl szép érték, ám ha a gyári, 12,1 literes városi gyári adathoz viszonyítjuk, annál „csak” 29 százalékkal nagyobb. A benzin pedig közel 34 százalékkal drágább az E85-nél – tehát jól jártunk. Ezután csakis én hajtottam a tesztautót, abszolút vegyes üzemben, volt benne város, előváros és 200 kilométernyi autópályázás is, 130 km/órás tempóval. Végül 398 kilométerre 49,84 litert tankoltam, azaz 12,5 literes átlag adódott. Ez már egészen elviselhetőnek mondható egy 220 lóerős autótól, ám ha a 8,4 l/100 km-es gyári vegyes értékhez viszonyítjuk, akkor 48 (!) százalékos többletet jelent. Az eredmény persze a gyári vegyes értékhez mérten adódik. Messze nem biztos, hogy benzinnel hoztam volna a gyári értéket, tehát összességében elmondható, a benzineshez képest biztos környezetvédelmi és sanszos anyagi előnyt jelent az etanolos verzió.
Olyan spóroló-bajnok persze E85-tel sem lesz az Insigniából, mint amilyen az 5,1 l/100 km vegyes fogyasztású ecoFlex turbódízel, de a 2,0 literes turbós benzinmotor nem is a filléreskedőknek, sokkal inkább az ínyenceknek való. Azoknak, akik áldoznak a teljesen rezzenéstelen alapjáratú, mélyről húzó, csendesen és szívesen forgó motorra, a 8 másodperc alatti gyorsulásra és esetleg automata váltót és/vagy összkerékhajtást is választanának autójukhoz. A 2,0 literes turbóhoz ugyanis utóbbiakat is lehet kérni és a benzineshez mérten bizony költségtakarékosabb az etanolos üzem, tehát aki kifejezetten élvezetes Insigniát szeretne, az nem fog csalódni az E85-ben sem.
Joggal tehető fel a kérdés: milyen az élet az E85-tel? Sok különbség nem fedezhető fel a benzinüzemhez mérten, hacsak az nem, hogy tisztán E85-öt tankolva kicsivel hosszabban kell indítózni, ám amúgy az Insignia olyan, mint amit a 2009-es Év Autójától már megszokhattunk. Leginkább látványos, még ötajtós karosszériájával is csak épp elegendő hátsó láb- és 180 cm felettieknek szűk fejterű. Az első két utas persze szinte minden körülmények között jól érzi magát, s az ülések nem csak elöl, a szélső hátsó helyeken hátul is komfortosak. Bőven található majomfogó az autóban, például elektromos rögzítőfék (mely szerencsére nem automatikus, tehát télen sem fagy be), BMW-t idéző, iDrive-szerű irányítógomb, és előbbiekhez hasonlóan felárért kínált 230 V-os csatlakozó. Akadnak azonban bosszantó hibák is, mint például a csenevész, tologathatóságot és magasságszabályzást nem kínáló, csak a vezető számára elhelyezett első könyöklő és a kissé nehezen átlátható középkonzol. A futómű még a feláras, illetve a Sport ellátmányhoz alap FlexRide, azaz adaptív lengéscsillapító rendszerrel sem az igazi. A hangolható gátlókkal a rugózás viszonylag jó, de az amúgy elég jó minőségűnek ismert M7-es autópályán figyeltem meg, hogy folyamatosan mozog a karosszéria, ezt szerencsére a gázreakciót is élénkebbé tevő, a műszerek megvilágítását pirosba fordító, Sport gomb megnyomása minimalizálja, de a rendszer sehogy sem lesz kerek, hiába csillapít viszonylag jól a futómű, a himbálózáshoz mérten nekem mindegyik módban egy kicsit keménynek tűnt. Nagyon rosszra persze nem kell gondolni, de ma már vannak jobb konkurensek – hiába, mégiscsak 3 éve jelent meg az Insignia.

Az E85-os üzemmel és 5-ajtós karosszériával 8 777 000 (akciósan 8 377 000) forinttól kínált 2,0 literes, 220 lóerős turbós ára a konkurensekéhez mérten nem rossz, ám az, hogy a hátsó ablaktörlő és még a függönylégzsák is feláras az Opelnél, bizony nem túl dicséretes. Felárért persze kellemes adaptív xenonfény vagy sávelhagyásra figyelmeztető rendszer és temérdek egyéb ínyencség is kérhető, ám ezekkel együtt könnyedén otthagyható 10 millió forint is az etanolos Insigniáért, mely kétségtelenül nem árával, hanem megjelenésével és menetdinamikájával tud vevőket nyerni.