Alapnak jó és olcsó – Hyundai i30U teszt

Kombi karosszériával már alaposan kiveséztük a Hyundai megújult alsó-középkategóriás modelljének egy másik kivitelét. Azok kedvéért, akik nem olvasták azt a cikket, és/vagy most lusták oda kattintani, gyorsan összefoglalom a tapasztalatokat: az i30U egy alapjaiban támadhatatlan konstrukció, minden téren legalább átlagos, de inkább azt valamelyest meghaladó teljesítményre képes, műszaki és kényelmi tartalmához viszonyítva reális árát pedig ütős garanciális csomag teszi kifejezetten vonzóvá.

Könnyű persze erre a következtetésre jutni, ha az ember orra előtt egy potens dízelmotor, mögötte pedig egy szokatlan beosztású, de mégis csak tágas és praktikus kombi karosszéria van. Ezzel szemben a Hyundai i30U valóban tömegmodellnek szánt alapmodellje, amit most kerítettünk sorra, egyikkel sem büszkélkedhet. Az ötajtós karosszéria az elöl tátogó légbeömlő, a maszkon trónoló, krómozott albatrosz-szárny, és a C-oszlopra felfutó hátsó lámpatestek ellenére maga a megtestesült tucatmunka. Félreértés ne essék: az égvilágon semmi baj nincs a Hyundai formájával. A finoman ejtett tetővonal alatt pont elég hely jut a fejnek, a csomagtartó magas pereme és a betüremkedő kerékdobok ellenére jól kiaknázható 340 litert kínál fel hasznosításra, a hátsó tetőoszlop vaskosságát apró háromszög-ablak enyhíti. Egy szó mint száz, az i30U nem a feltűnést kereső sofőrök autója, és ebben a minőségében harmonikus választás hozzá az 1,4 literes alapmotor.

109 lóerőt ígér az adatlap, és biztos ott is van mind, csak rettentő messze – maximális forgatónyomatékát ugyanis magasan, 5000 1/percnél adja le a motor, aminek ráadásul üresen is 1,3 tonnát kell mozgatnia. Kulturált gázreakciói miatt tohonyának nem mondanám, de ráérős kényelemmel indul neki kis fordulatszámról, és az erejével együtt a hangja is megjön az alapjáraton amúgy rettentő csendes motornak - autópályán már bekapcsolódik az utasok beszélgetésébe. Ha gyakran tervezünk hosszabb utakat, érdemes lehet elgondolkozni a nagyobbik benzinmotoron, annak ellenére, hogy az sem a kifinomultság szobra, viszont legalább dinamizmussal kárpótol a zajért.

Amennyire átlagos a formaterv és semmilyen a motor, annyira lényegre törő az utastér. Pont azt tudja, amire egy hétköznapi felhasználónak a XXI. században szüksége (nem igénye, hanem valóban szüksége!) van, éppen annyi plusszal megspékelve, hogy a modernebb gondolkodásúaknak is érdekes lehessen. Az i30 minden kivitelében alapfelszerelés a hat légzsák, a klíma, a hűthető kesztyűtartó, a központi zár, valamint a kormányról vezérelhető hifi USB-csatlakozóval – az esetek 99 százalékában nem is kell ennél több. Más kérdés, hogy az importőr bután (vagy nagyon is fifikásan!) osztotta be a felszereltségeket: ha már autót veszünk, csak nem fogunk kézzel tükröt állítani, kulccsal zárban matatni, sminktükör nélkül tengődni? Tesztautónkkal persze nem volt ilyen gond – igaz, nem is 3,45 millió forint állt az árcéduláján, mint a mesterségesen fapadosított alapmodellnek.

Az alapmotoros i30-on érezhetően könnyebb fogást találni, mint a dízel kombin volt, de legtöbb panaszunk az érdemi kifogás és a kekeckedés határán fog billegni. A Hyundai azt az űrt tölti be, ami az elszabadult formatervek, a költséges, high-tech motorok, a bonyolult fedélzeti rendszerek bevezetése nyomán az Astra, a Focus, a Golf, a Bravo mögött maradt. Ha valaki ma nem akar többet egy normális kompaktnál, megfelelő helykínálattal, nem kirívóan ósdi dizájnnal, decens, de kézikönyv nélkül is kihasználható felszereltséggel, és viszonylag modern, de faksznik nélküli motorral, jó helyen keresgél. Már ha észreveszi egyáltalán.