A versenyzés élménye egy teletank áráért

Mindenem az autósport, és ez már hároméves korom óta van így. Életem első raliversenyére, bár sokaknak megdöbbentő, de nem édesapám vitt ki, hanem a nagymamám. Egy Budapest Rally volt, valahogy 2000 környékén, minden percére emlékszem, ahogy életemben először beültettek egy Lada VFTS kagylóülésébe, ahogy később a rajtdobogónál ordítottam a versenyzők és a WRC-k nevét. Később egyre jobban körvonalazódott, hogy az én helyem nem a volán mögött, sokkal inkább a kamera mögött van. Fotósként egyre mélyebbre ástam magam a hazai autósport világában és egyre több oldalát megtapasztaltam.

Egy hiányzott: milyen versenyezni.

Természetesen rengeteg versenyautót volt már szerencsém vezetni, köztük a szentgotthárdi gyártósorról, a hagyományos F Astrák között leguruló „kupás” Opel Astrát is. Ám versenykörülmények között, még sosem volt szerencsém menni, és kíváncsi voltam, milyen érzés, no meg, hogy mire vagyok képes.
Góth Viktor rallycross pilóta és családja segítségével megadatott, hogy életemben először részt vegyek egy versenyen, pontosabban a Kakucs-Ring Kupa negyedik fordulóján egy kupás Astrával. Viktor egyébként négyszeres rallycross bajnok, és a tavalyi versenyautója ismerős lehet tőlünk is. Lehet, hogy van komolyabb verseny, egész biztosan van jobb versenyautó, de a versenyzés élményéhez első körben szerintem ez is bőségesen elég. Egyébként is, mit várna az ember egy öblösebb autó teletankolásának áráért. Így is rengeteget tanultam, és hihetetlen élmény egy igazi, hangsúlyozom, igazi versenyautóval menni.
Társam ugyanis egy eredeti kupás Astra volt, tehát ez ott volt 1994-ben Magyarország első márkakupa futamának rajtrácsán. Mára nincs a legszebb állapotban, koszos, rozsdás, ráadásul rosszindulatú példánynak mondják. Motorja továbbra is a gyári 100 lóerős, 8 szelepes, 1.6 Si, a gyári bukócsövezéssel. Ahogy a kupás Astrák többsége, ez is Ujházi László, vagy ahogy autósport berkekben hívják, Tyuki bácsi „flottájába” tartozik, tehát megkapta a maga rallycross átalakítását. Ez leginkább a magasba tekintő orron látható, már nem pálya, hanem rallycross futómű van alatta. Ezzel magasabb és lágyabb lett. A Kakucs-ringhez így is épp elég kemény volt, nagyon élvezetes volt a depóban is elpattogni benne, miközben az 5 pontos biztonsági öv szorít, sisak a kezemben, barátok a bukócsőbe kapaszkodva. Na, ezt szerettem volna megtapasztalni első körben.

Annyi biztos, hogy az Opel mindent megtett, hogy minél inkább veszítsen az elsőkerék-hajtás adta hátrányból az Astra. A hátulját játszi könnyedséggel dobálta, felfoghatatlanul gyorsan rúgja elénk ha nem figyelünk. Gázadásra tolja az orrát, gázelvéterre azonnal utánadobja a farát, hogy a megfelelő íven legyünk, így a sperr-diffit sem érezzük szükségesnek. A váltója nehézkesen kapcsolható, viszont jól bírja a strapát. Én sajnos kétszer is négyest váltottam kettes helyet, máskor viszont nem okozott fejfájást az egyébként gyári Astra-váltó. A kormányműve szintén teljesen széria, ezért a vártnál is többet kell fordítani, szervó nincs benne. Sajnos nem túl friss, már a nyirádi katlant is megjárt gumikon mentünk fel a pályára, így reggel mintha jégen mentünk volna, folyton keresztbe álltunk. Ráadásul a legelső reggeli menet még esőben zajlott, az ablakok teljesen be voltak párásodva, alig láttam ki, mondhatni fejből mentem. Rögtön mély víz.
A versenyen Góth Viktorral mentem párban, mentorálásával felkészülhettem, mi vár rám. Elmondta, mire figyeljek oda. Míg ő az elsők között ment fel a pályára, én az utolsók között. A reggeli vizes pályából délutánra szinte csontszáraz lett, így mindenféle körülményt kipróbálhattam. A különbség az első és az utolsó felfutás között ég és föld volt. Az legelső edzőkör második kanyarjában megforogtam, majd egy körrel később megnéztem, mennyire vizes még a fű. Na, jó kezdés, gondoltam. Ekkor kiderült számomra, hogy ez az autó tényleg rosszindulatú. A következő edzésen már legalább kiláttam a kocsiból, a tapadás menetről menetre jobb lett, amin az is segített, hogy csökkentettünk a guminyomáson. Aztán jött az első futam, ahol félgázon is képes volt keresztbe venni a kanyarokat az autó, de nem csak nekem. Például egyszer keresztbe állt előttem egy Suzuki, aki így feltartott. A célba érve tudatták velem, hogy kezdhetek egy újabb menetet. Hurrá, így duplázhattam, egy biztonsági 3:01-es időt állítottam be, ezzel Viktor mögött 1 másodperccel tanyáztam. A második menetre félig vizes, félig száraz pálya fogadott, a tempó érezhetően sokkal nagyobb volt. A kis Astra nem gondolnánk, de annyira feszes, hogy a legkisebb vízfoltot is megérezni, minden kanyar más volt, akár egy kör alatt is változott a helyzet. Fél percet tudtam javítani, 2:31-es idővel értem be. Ennyit számít 2 órányi száradás a pályán.
Az utolsó körre Viktornál sajnos előjött a tipikus Astra-betegség: rajtoláskor kidobta az 1-est. Pont beleért az órába, így az ideje már elindult. Ő azért valamelyest így is tudott javítani előző köréhez képest, én ellenben túlvállaltam magam. Az utolsó, harmadik menetnél úgy álltam a rajtban, hogy be kell menjek 2 perc 30 másodperc alá. Ennyi volt, máris elkapott a versenyláz, amiről annyit mesélnek nekem. Úgy mész oda, hogy játék, de pillanatok alatt átváltasz. A legjobb rajtom után hármas telin vállaltam el az első sikánt, majd a következő kanyarra fordítottam a kormányt, és azonnal kivágott a fara. Itt a gázra kellett volna állnom, de mivel túl nagy volt a sebességem is, úgy gondoltam fékezek. Guminyikorgás, füst szállt a magasba, én pedig tettem egy 360 fokos kört. Majd 1-es, padló és csak félfüllel hallom, ahogy a családom sikít kint, de nincs megállás, menni kell tovább. Hülyeség volt, utólag nagyon bánom, hogy ezen múlott az utolsó menet, hiszen a legutolsó körömre valami átkapcsolt bennem. Kikapcsolt a komfortzónám. Minden mindegy alapon tiportam a gázt és kapcsoltam a sebességeket. Olyan közel mentem a bólyákhoz, mint előtte soha. Elfért? El. Maradt benne még így is? Maradt! Viszont a végén úgy mentem, ahogy azt soha nem gondoltam volna magamról, és végre úgy viselkedett az Astra, amilyennek kell lennie egy elsőkerekes versenyautónak, és amilyennek én korábban tapasztaltam őket. Időm 2:45 környékén volt, ezzel valahol az utolsó astrások között lehettem, de nem is világot megváltani jöttem.

Visszanézve profi és tapasztalt pilóták köreit látom, hogy teljesen más dimenzióban mozognak. Az autó apró mozdulataira úgy reagálnak, hogy észre sem vesszük, hogy történt valami. Pedig nekik is megcsúszik, ők is rádobják a rázókőre. Félreértés ne essék, eszméletlenül élveztem még a megforgást is, megkaptam azt, amiért elindultam. Az élményt, ahogy egy feszes autó csörög-csattog alattam, az érzést, hogy bekapcsol a versenyszellem, és a végén rádöbbensz mennyi tartalék van még a körödben, az autódban és benned. Tudod, hogy lehetetlen, mégis ki akarod hozni magadból a legtöbbet. Az egészben mégis az volt a legjobb, hogy ott volt a családom, a párom, a barátaim és támogattak mindenben. Teljesen száraz futamon biztos lehetett volna másodperceken pattogni, de örülök, hogy végül ennyiféle pályakörülménnyel kellett megküzdenem. Azt az utolsó kört, amikor kivetkőztem magamból és kikapcsolt a komfortzónám, soha nem felejtem el, újra át szeretném élni. Az az autóversenyzés, ott kezdődik a határaid kergetése, ez még semmi sem volt.
Végül egy videó legnagyobb támogatómtól, Édesapámtól, ahol különböző körökből összevágott jelenetek adnak ki egy teljes kört.